A szodomai alma

 A Calotropis procera Aiton/Szodomai alma-Szodomabirs/  a Holt-tenger vidékén és az Arab félszigeten gyakori növény a meténgfélék/Apocynaceae/ családjából.Őshazája Délkelet-Ázsia.

A Holt tenger a Masada magaslatról

Egyszerű,  keresztben átellenesen álló, tagolatlan, lapátalakú leveleik válla tompa, csúcsa lekerekített. A levélszél hullámos,a levélnyél rövid a levelek erezete élrefutó szárnyas. A virág a családra jellemző, a sziromlevelek csúcsa élénk bordó, és a porzókör tövén félhold alakú florális nektáriumokat találunk.

 A Bibliában az Ószövetség könyveiben többször említik, egy apokrif irat/ Salamon Bölcsessége/  részletesen tárgyalja. A római Josephus Flavius is írt róla a Kr.e II. században, később őrá hivatkozva Tacitus ismerteti meg a növényt az antik római világgal. Milton “Elveszett Paradicsom” c.művében is fontos szereplő ez a fínom pelyhes szőrzettel borított, minden részében tejnedvet tartalmazó  bokor. Gyógynövény melynek hatóanyagai között szteroid szívglikozidokat és éhségérzetet csökkentő vegyületeket találtak. Igazán híressé azonban almaszerű tüszőtermése tette. Az érett termés  erősebb nyomásra  egy pukkanással felnyílik, belőle selyemszálú magok százai repülnek szét és kezünkben csak a termésfal vékony, jelentéktelen,silány foszlányai maradnak.Nem élvezhető, sőt nincs is húsa, hanem üres belül s ha kissé erősebben nyomja meg az ember, puffanással szétpattan.  Csábítóan szép külseje és hitvány tartalma, illetőleg üressége miatt a biblia a bűn jelképének is tekinti  ezt a  termést.

Calotropis procera Aiton – Szodoma almája/ Szodomabirs /

 A keresztény irodalomban a kezdetektől ez termés a világ hiúságainak értelmetlenségét példázta. Tertullianus a bosszúálló Isten büntetésének titulálja. Szent Ágoston már teológiai érvként említi Isten csodatevő ereje mellett, Aranyszájú Szent János erkölcsi példázatnak használja, amikor a hiúságot és képmutatást ostorozza.

A szodomai alma termés

Irodalmunkban először Temesvári Pelbárt említi. A legenda ősforrásának tekintett apokrif művet magyarul először Heltai Gáspár publikálta/ “A Bölcs Salamon királnak könyvei “- Kolozsvár 1552/.  Egy  idézet ebből a fordításból: “…ezek a Holt tenger mellett való almák, amelyek kívül igen szépek, de belül rakvák hamuval, mint írják a historikusok.

A reformáció – ellenreformáció hitvitáiban mindkét oldalon gyakran bevetett fegyver volt a szodomai alma. Bornenissza Péter a képmutatókat hasonlítja az ominózus terméshez. Pázmány Péter prédikációiban a kétszínűséget, a hiúságot, álnokságot ostorozó erkölcsi tanitást teszi szemléletessé amikor így ir:”…szép kívül, de büdös porral és párával telik, mint a felfújt hólyag és füstté lesznek ha az ember belé harap. Illyenek a világ javai.” Verastói György és Inczédy József  híres református hitszónokoknál a halotti beszédek visszatérő motivuma  lett az“így múlik a világ dicsősége” vagy az “ime porrá leszünk” bemutatására is alkalmas termés. Csúzy Zsigmond kiváló Pálosrendi szónok a hit védelme mellett nem fukarkodott az udvari élet képmutatásainak ostorozásával,és gyakran hasonlította az álnok udvaroncokat a szodomai almához. A világi fordulatot  Szenci Molnár Albert tetézi amikor a hízelgő, hitvány, álszent törtető hivatalnokokat ostorozza a szodomai gyümölcshöz hasonlítva őket.

Ezután nem meglepő, hogy világi szépirodalmunkban is találunk példákat a Calotropis terméssel kapcsolatban. Csokonai kezdő poétaként egyik korai versében irja:”Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodorna, A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma; Pedig ha skarlátja szádba ketté válik, Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.”

Az Ember Tragédiája konstantinápolyi jelenetében Lucifer lgy beszél: “..Mi kár, hogy szép eszméid újólag, Csak ollyan hírhedett almát teremnek,Mely kunt piros, de bélé por.”

Évtizedekkel később Jókai még ismerte a „mesét”, de csak félig-meddig: „a Genezáreth partján az almákban hamu van“; a színteret a Holt-tenger vidékéről másik tóhoz helyezte át, s a legendához ironikus kételkedést fűzött: „hát aztánhogy tenyészik tovább az ilyen hamut termő gyümölcsfa?”

Manapság a Calotropis nemzetség egy másik faja a Calotropis gigantea a közismert sztár növény. A hazájában madar néven ismert cserje  gyökeréből állítanak  elő egy hatékony éhségérzet csökkentö, fogyókúrákban általában hatékony készítményt. A Cefamadar gyártásához a szárított gyökérkérget  használják, A gyökér kérgének a fő alapanyagai a gyanták, keserű alkotóelemek és a szívre ható kardenolidglikozidok.

 

Az irodalmi rész forrása:

Lukácsy Sándor — Egy toposz történetéhez                                                        Irodalomtörténeti Közlemények 1994 98. évf. 4.füzet pp512-520

 

 

A bibeszál két élete 2.

Bibebóbitás termések

A megtermékenyítés után a termőtáj viharos gyorsasággal átalakul . Az esetek egy részében a bibeszál és a bibe visszafejlődik, eltűnik. Azonban szépszámmal ismerünk eseteket, amikor a bibeszál a fejlődő termésen marad és  a termések elterjesztését segítő képletté alakul.

Kökörcsin – Pulsatilla termések

A kökörcsineknél a termések csúcsán hosszú, szőrös függelék fejlődik, ami a terméscsoportot dekoratívvá és fotogénné teszi. A termés fejlődése során a bibeszál a termésen marad, megnyúlik és több cm hosszú levegővel telt szőrképletekkel dúsan, gazdagon díszített repítő készülékké fejlődik. Az aszmag részterméseket a szél a felületnövelő repítő készülék révén szállítja. Nedves térben a termésfüggelék hidratálódik nehezebb lesz és lepottyan. A görbült bibenyúlvány a hidratáció következtében kiegyenesedik és a termést egy passzív higroszkópos mozgással a talajba nyomja/elülteti/.

Hazai iszalagjaink termései

Az iszalagoknál/ Clematis fajok/ az apokarp termőtájban fejlődő valódi, zárt, száraz aszmagtermések érése során a bibeszálak megnyúlnak, szőrös repitőkészülékké módosulva a résztermések hegyes csúcsán maradnak. Ősszel terméséréskor ezeken az iszalag fajokon az érett terméscsoportok dekoratív fehér vattapamacshoz hasonlítanak.

Bürök gémorr – gólyaorr termések                              

A gólyaorr termés csőre összenőtt bibeszálakból áll A termés öt termőlevélből nő össze, amelynek hosszú, csúcsi része(un gólyaorr) öt bibeszál összenövéséből alakul ki. Ezeknél a még éretlen terméseknél a „gólyaorr” tetején a barnás bibe maradványai még felismerhetők. A termés amikor kiszárad alulról felfelé öt részre hasad. A szétváló olykor messzire elrepülő részterméseken marad a „gólyaorr” egy-egy lemeze vagyis egy módosult bibeszál . A talajra jutva ez a szalagszerű függelék higroszkópos mozgással csavarszerűen fúrja a talajba a résztermést.

A manapság nálunk nagyon ritka gyomnövény a berzenke – Scandix pecten veneris esetében a sajátosan megnyúlt és megkeményedett bibeszálát hosszú nyúlványként viselő érdekes termés az ernyősvirágzatúak család jellemző ikerkaszatja. Az ernyő csupán néhány terméspárt tartalmaz. A világos és elszáradt öt gallérkalevél koszorúját maga a lapított bordázott termés éppen csak túlnövi. Az erősen megnyúlt, hosszú lapított csőr a termés csúcsán az elszáradt, vastagodott bibeszál módosulása. A szúrós képlet két sor szőrtől érdes, végén a kétágú bibe maradványa.

A példákat még tovább lehetne sorolni, de talán ennyi is elég annak szemléltetésére, hogy a termés fejlődése során bizonyos esetekben  milyen változatos, elterjesztést szolgáló  terméstartozékok, függelékek alakulhatnak ki a bibeszálakból..

 

 

 

 

A bibeszál két élete 1.

A bibeszál szerepe a megtermékenyítésben

A bibeszál a termőtáj része, a termő csúcsán álló változatos alakú  képződmény, melynek kiszélesedő  felső része a bibe (stigma). Ha a bibeszál hiányzik, a bibe ülő.

Bibeszálak bibével néhány kétszikű virágban 1.

 A változatos bibeszál működés szempontjából egyik legfontosabb része a bibét a magházzal összeköttetésbe hozó szövet, vagy más néven transzmissziós szövet, amely biztosítja a pollentömlő előrehaladását és közben tápanyagot is  szolgáltat annak növekedéséhez. A bibeszál esetenként üreges szerkezetű, a zárvatermő növények többsége azonban tömött szövetű bibeszállal rendelkezik.

 A pollentömlő előrehaladását elsősorban ilyenkor segíti elő a pektináz enzim, aminek kiválasztása lehetővé teszi a bibeszál belsejében  a szövetelemek fellazítását.

Bibeszálak bibével néhány kétszikű virágban 2.

Az egyirányú gyors növekedést magház és a petesejt irányába a pollentömlőben kialakuló kalcium ion  koncentráció markáns gradiense biztosítja. A termő szöveteiben ugyanis a bibe és a magház  között a bibeszálban végig húzódó sajátos kalcium ion megoszlás  létezik. A magházban a kalcium koncentráció magas, a bibében alacsony, a bibeszálban tehát a kalcium gradiens felülről lefelé haladva növekszik. A magház irányába haladó pollentömlő csúcsán a bibeszál szövetek magas Ca-koncentrációja miatt a kalcium specifikus ioncsatornákon át passzív úton bejut a tömlő belsejébe.  A bibén maradt pollenhez közeli  alapi részen található aktív kalciumpumpák pedig a tömlőből kalciumot pumpálnak ki. Így jön létre egy ionáram a pollentömlő csúcsi és alapi része között,  és a bibeszál szöveteiben így biztosítva van egy állandó magas kalcium szint.  Ez a koncentrációgrádiens kemotaxis jellegű inger a pollentömlő számára, ami biztosítja annak célirányos növekedését. Elvileg egyetlen pollen is elegendő ahhoz, hogy a magkezdemény megtermékenyüljön, a valóságban azonban a megporzás jellege miatt mindig több pollen kerül a bibére, és ezek között természetesen az adott fajtól idegen a pollen is előfordulhat.   Ha az idegen pollen nem csírázik ki, a csírázásgátló inhibitor magában a bibében található/ bibe eredetű inkompatibilitás – az első védelmi vonal/.

Gyakran az inkompatibilis idegen pollen is kicsírázik, de a pollentömlő nem éri el az embriózsákot. Ez esetben a bibeszál inhibitorai gátolják a pollentömlő növekedését.A bibeszál inkompatibilitás a második védelmi vonalnak tekinthető. Ez alapvetően élettani folyamat melynek értelmezésében fontos szerepe van a specifikus membrán glikoproteideknek. Az összeférhetetlenség ebben az esetben tehát molekuláris szinten determinált. Ez a sejtfelismerési  reakció nagyon hasonlít az állati szervezetek szövet felismerési reakciójához. A pollenből glikoproteidek lépnek reakcióba a bibeszövet sejtek membrán glikoproteidjeivel, s a reakció eredményeként a bibeszálban kallózszintézis indukálódik. A kallóz típusú szénhidrátok egyébként általános „tömítö” anyagok a növényvilágban és ebben az esetben is elzárják a pollentömlő útját azáltal, hogy blokkolják a kalcium bejutását a tömlőbe. A kallóz különben a normális pollentömlő növekedésében is szerepet játszik. A pollentömlő előre haladásával  a bibéhez közeli felső részen létrejön az un leépülési zóna:  kialakul egy kallóz dugó amely  elkülöníti az élő és növekvő részt a többitől, tehát az intenzív megnyúlás okozta térfogatnövekedés ellenére a vegetatív tömlősejt citoplazmája közel állandó térfogatú.

Az egyszikű virágokban is gyakori a görbült bibeszál

A megtermékenyítés után a termőtáj viharos gyorsasággal átalakul . Az esetek egy részében a bibeszál és a bibe visszafejlődik, eltűnik. Azonban szépszámmal ismerünk eseteket, amikor a bibeszál a fejlődő termésen marad és  a termések elterjesztését segítő képletté alakul.

 

A rejtelmes mangrove birodalom

Mangrovékkal a trópusok part menti régiójában világszerte találkozhatunk.Sekély, iszapos trópusi tengerpartok ár-apály zónájában előforduló fajszegény mocsári erdők, vagy cserjések. Olyan területen élnek, ahol a magas sótartalom, az erős szél és árapály tevékenység, a magas hőmérséklet és a sokszor iszapos, oxigénszegény talaj meglehetősen extrém körülményeket hoz létre. Fajaik a vízborítás mértéke és a sótartalom függvényében a partvonallal  párhuzamos zónákat  képeznek.

 A tágabb értelemben vett mangrove mocsárerdőket  alig több mint tíz növénycsalád mintegy húsz nemzetsége alkotja.Ez is mutatja, milyen hihetetlenül nehéz feladat elé állítja a szárazföldi növényvilágot az együttélés a sós vízzel.  

A mangrovenövények zömmel fásszárú, sótűrő növényfajok, amelyek számos morfológiai és fiziológiai adaptációt fejlesztettek ki az árapályzóna sajátos életfeltételeinek elviseléséhez. Mintegy 40 -60 fajról van szó, ezek némelyikét szintén szokás mangrovénak nevezni. A három kulcsfaj a Rhizophora mangle, brazil elnevezés szerint a vörös mangrove, az Avicennia germinalis, a sárga mangrove, és a Laguncularia racemosa, vagyis a fehér mangrove.

 A vörös mangrove 30 méteresre is megnövő dús lombú, hatalmas fa, amely szerteágazó léggyökereket ereszt az iszapos tengervízbe, nemcsak a törzséből, hanem az alsó vastag ágakból is. Egy-egy ilyen öreg fa valóságos lábakon álló  erdőnek látszik, A sárga  mangrove a kéreg, illetve a háncsszövet alatt sárga, innen a neve. Ez a fa kisebb, alacsonyabb, léggyökereinek egy része a törzsből ered, más része viszont az iszapból függőlegesen felfelé nő. A fehér mangrove a legalacsonyabb  gyakran bokortermetű. Nevét apró fehér virágairól kapta. Ez a fa számtalan vékony, arasznyi léggyökeret növeszt felfelé az iszapból.

Örökzöld növények nagy levélfelülettel fényes, babérszerû kemény levelekkel, melyeken a felvett só jelentős mennyiségét kiválasztják. Lombozatuk nagy levélfelületével állandóan párologtatnak, ily módon a szállító szövetrendszerükben folyamatos a víztranszport a levelek és a gyökérrendszer között. A növényi szervezetbe került sót többféle módon sikerült a mangrovefajoknak közömbösíteni: a sejten belül csökkentik a koncentrációt azáltal, hogy  a gyökérsejtek vakuolumaiba kiválasztják és visszatartják a sót, így a gyökérsejtek magas ozmotikus potenciálja segít a víz felvételben és nem zavarja a gyökérsejtek anyagcseréjét. A magas ozmotikus érték a gyökerek felől a szállítópályákba préseli folyamatosan a  hígult tengervíz oldatot és „besegít” a felfelé, a levelekbe irányuló víz mozgatásába. A levelekbe feljutott  maradék só kiválasztását a levélfelületre  pedig speciális sómirigyek végzik.

Mangrove cserje – Everglades

 A tengerparti anaerob mocsárban  a hullámzáshoz, az árapály vízszint ingadozásokhoz sajátos hatalmas vízszintesen oldalra növekedő szétfutó erős támasztógyökereikkel alkalmazkodnak. Az oxigénben szegény, anaerob   vízből a gyökérzet oxigénigényét nem tudják biztosítani. A hatalmas gyökérzet a légkörből jut oxigénhez negatív geotrópos, azaz felfelé növekedő különleges légzőgyökerek – pneumatoforák  – közvetítésével.

Az itt élő növények egy része azzal, hogy gazdag gyökérrendszert fejleszt növekedése során, saját élőhelyének alapjait teremti meg. A hullámzás által szállított üledéket megkötve ugyanis a fák maguk is hozzájárulnak a talajképződéshez, és megakadályozzák azt, hogy az apálykor visszahúzódó tengervíz az épülő partot elmossa.

Pandanus – csavarpálma

Szaporodásuk egyik érdekes jellemzője az „elevenszülés” – viviparia. Terméscsoportjaikban a magok már az anyanövényen kicsíráznak és itt 30-50cm hosszú nyúlványokat növesztenek. Csak ezután hullanak le az anyanövényről és gyorsan rögzülnek a laza sós latyakban. Így az állandó hullámverés sem tudja elsodorni a magoncokat.

Ez a körülményekhez képest szegényes vegetáció viszont a trópusi világ egyik leggazdagabb állatvilágát látja el élelemmel, ahol az egyes fajok kis területen hihetetlenül nagy egyedszámban fordulnak elő.

A mangrove mocsárerdő életközösségének egyetlen élelemforrása az erdőalkotó fafajok lombja. Növényevők, főleg rovarok fogyasztják őket, de a táplálék nagyobb része akkor hasznosul, amikor a levelek az iszapos vízbe hullanak. A vízbe került lombozat hamar az iszapba süllyed, ahol az anaerob viszonyok eredményeként feldúsul a szerves anyag, ami jelentős tápanyagforrást biztosít a lebontó szervezeteknek. A mangrove levegőtlen sós vize az egyik leggazdagabb trópusi fauna élőhelye, bár ez korántsem annyira látványos, mint például a korallzátonyoké. A résztvevők nagyobbik része ugyanis zooplankton, féreg, puhatestû, rák és hal. Ezek viszont hihetetlen mennyiségben élnek itt.  A mangrovemocsarak sok kis állat számára nyújtanak menedéket, tengeri csigák, kagylók, rákok élnek a gyökereik között. Jellegzetes állataik a labirintkopoltyús és a szemforgató halak, melyek a kopoltyúkamráik segítségével és a bőrükön át is fel tudják venni az oxigént, ezért elő tudnak jönni a vízből az iszapra, és még a fák gyökereken át a fákra is felmásznak rovarzsákmányaik után. A mangrovék figyelemreméltó gerinces faunájukról is híresek, elsősorban gazdag madárviláguk révén.A  mangrove egy produktív, stabil szervezett, de ugyanakkor sérülékeny életközösség. Primer produktivitása, azaz szervesanyag termelése az alacsony fajszám és a kedvezőtlen talajviszonyok ellenére  is magasabb mint a mérsékelt égövi erdőké.

A mangroveerdő egyébként az egyetlen olyan természetes növénytársulás, amelynek segítségével a szárazföld nyer teret a tenger rovására, hiszen az erdő a tenger felé terjeszkedik! Persze fontossága ennél sokkal nagyobb, már csak azért is, mert ezen a szélsőséges élőhelyen semmilyen más életközösség nem képes ekkora tömegû biomassza előállítására, az ember által létrehozott és szabályozott sem, ugyanakkor a mangrove a szárazföld felőli oldalon lehetőséget biztosít más növénytársulások és ökoszisztémák kialakulásához.

Az itt élő fajok annyira alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, hogy sehol máshol nem tudnának megmaradni. Sokat hallunk az esőerdők rohamos zsugorodásáról, de  sajnos a mangrove ugyanolyan veszélyben van. Brazíliában fél évszázada még 25 000 km-nyi mangroveerdő létezett, ma csak 10 000. Ugynitt a kutatók megállapították, hogy a part menti mangrovék kivágása, a part menti halászat hozamának harmadával csökkenését okozta. Az ezredfordulóra a mangrovék a világ egyik leginkább veszélyeztetett trópusi ökoszisztémájává váltak. Szomorú tény: eredeti elterjedési területük napjainkra több mint 35 százalékkal csökkent. A mangrovemocsarak létét alapvetően két, korunkra jellemző jelenség pecsételi meg: a tenger fokozódó szennyeződése és a területrendezés. Pedig az itt élő embereknek is fontos, hogy a mangrove erdők fennmaradjanak, ugyanis 75%-kal csökkentik a partra verődő hullámok energiáját. Az általuk szegélyezett szigetek bizonyos fokig védettséget élveznek a nagyobb viharok és tornádók ellen. A 2004-es Indiai-óceáni cunaminál is döntő szerepet játszottak több partrészen a veszély elhárításában.

David Attenborough ’Az élő bolygó’ című könyvében így ír a mangrove mocsarakról: „…olyan sűrűn nőnek a fák, hogy még egy kis csónakkal sem lehet keresztülvergődni rajtuk…A sűrű léggyökerek többsége ide-oda hajladozik, így lecsúszik róluk a lábunk. Sokukat kagylóréteg borítja, és a kagylók éles széle belehasít az ember lábába, ha elcsúszik rajtuk. A levegőben mindenütt ott van a rothadás szaga. A gyökerekről csöpög a víz. Folyton kattanásokat és kluttyanásokat hallunk, mert a puhatestűek és rákok mocorognak üregeikben. …Ám mindennek ellenére tagadhatatlanul gyönyörű. A víz ezüstös ragyogásba vonja a levelek alsó oldalát, és az egymást összevissza keresztező gyökerek szövevénye…végtelenül változatos mintákat alkot.”

 

A lúdfű karrierje

A kis növénykét először Johannes Thal a XVI. században élt német orvos ismertette a nagyvilággal. Tekintettel erre a lúdfű Linné binominális rendszerében az Arabidopsis thaliana L.  nevet  kapta.

A jeles svéd taxonomus jellegtelen,  közönséges, említésre alig érdemes gyomnövényként minősítette a mérsékelt övben általánosan elterjedt  fajt. A növény habitusát tekintve valóban nem sok érdekeset látunk. A tőlevélrózsás 10-30 centiméteres – a libalegelőkön tömegesen előforduló – rövid életidejű/ efemer / növényke a levélrozettából  kisarjadó, gyorsan megnyúló, gyakran elágazó szárak végén hordozza  a keresztes virágúakra jellemző fehér virágait a családban általános laza sátorozó fürt virágzatban.

Teljes életciklusa 6-8 hét. Mérsékelt fényigényű hosszú nappalos növény, virágzáshoz 14-16 órás megvilágítást igényel. Önbeporzó, pollenjét a szél nem terjeszti, a keresztbeporzás nagy egyedsűrűségű állományokban is minimális. Becőtermésében – amely csak teljesen kiszáradt állapotban nyílik fel – akár 20-30 kerekded magot találunk. Egyetlen egyed akár több ezer magot is teremhet rövid életében.

Az elmondottak alapján is világos, hogy a lúdfüvet több tulajdonsága is alkalmassá teszi genetikai kutatásokra. A kis termet, a rövid élettartam lehetővé teszi a gazdaságos növénytartást és a gyors generációváltást. Egy esztendőben akár 6-8 lúdfű nemzedéket is felnevelhetünk megfelelő feltételek között. Az önbeporzás és ebből következően a homozigóták magas aránya, a jelentős magprodukció, a későn felnyíló termés mind olyan tulajdonságok, amelyeket a klasszikus genetika korai szakaszában is nagyra értékeltek a kutatók. Friedrich Leibach javaslatára már 1943-tól használják a lúdfüvet modell szervezetként növénygenetikai kutatásokban. Hamarosan az Arabidopsis thaliana a növénygenetikusok kitüntetett jelentőségű modell-növénye lett hasonlóan a klasszikus genetikában  már korábban megismert ecetmuslicához.Már a DNS kutatások kezdetén felfigyeltek a lúdfű genetikai állomány kis méretére. Napjainkban általánosan elfogadott, hogy a virágos növények mintegy 250000 faja között a lúdfű sejtmagja rendelkezik az egyik legkisebb DNS készlettel: 119 millió bázispárban kódolt genetikai állománya öt kromoszómába rendeződik. (Csak összehasonlításképpen: ez az emberi genomnak harmincad része.) A zárvatermők sejtmagban található DNS állománya a lúdfűnél megállapított mennyiség 10-100 szorosa. A lúdfű pollensejt és gaméta 5 kis kromoszómát tartalmaz/ n-5 /, a testi sejtekben   a  kromoszómaszám: 10.

Arabidopsis kromoszómák mérete és szerkezete

A genom kis mérete, és a kevés kromoszóma egyszerűsíti a géntérképezést. A szekvenálás azonban még így is komoly feladatot jelentett. Az együttműködő francia, angol, német, amerikai és japán intézetek öt éves munkájába került. Nem véletlen , hogy a virágos növények  közül  elsőként a lúdfű sejtmag DNS teljes bázisszekvenciáját térképezték fel 2000-ben. Óriási áttörést jelentett ez a növény biológiában az ezredfordulón. A genom alaposabb vizsgálatánál kiderült, hogy mintegy 25000 gént tartalmaz és a DNS állomány  csupán 10%-a  ismétlődő szekvencia. A sejtosztódás ideje/ sejtciklus/ mindössze 8-9 óra, ami rendkívül gyors a növényvilágban.Ezek a tulajdonságok tovább fokozták a lúdfű presztizsét. Kiderült, hogy  a növény remek objektum a molekuláris genetikai kutatásokhoz is, elméleti alapokat biztosítva a gyakorlati célú nemesítési tevékenységhez.

Fontosabb gazdasági haszonnövényeink genetikai készlete az előbb elmondottak alapján ugyan nagyságrendekkel nagyobb, de a különbség oka az ismétlődő szekvenciákban mutatkozó eltérés. Mai ismereteink szerint a gének számában nagy különbség nincs, úgy tűnik egy lágyszárú virágos növény teljes élete 25-35 ezer gén közreműködésével  megvalósítható. A genom méretkülönbség fő oka az ismétlődő szekvenciák feldúsulása. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy az Arabidopsis genomba „sürített” genetikai információ a többi virágos növény génjeivel jó részben egyező, ezért általánosan érvényes információt szolgáltat.

Bár közvetlenül nem használják a mezőgazdaságban a lúdfüvet,  még salátaként sem fogyasztják a reform étrendben, dísznövénynek sem tekinthető mégis napjaink sztárnövénye. A nagyvilágban több száz kutatóhely és legalább 10 000 szakember foglalkozik  vele. A lúdfűvel végzett kutatások fontos információt szolgáltatnak a virágos növények fiziológiájáról és molekuláris genetikájáról általában. A tudósok általa tanulták meg, hogyan védjék meg a búzát, napraforgót, kukoricát a  különféle betegségektől, hogyan  virágoztassák és érleljék a paradicsomot és egyéb zöldségféléket, vagy hogyan növeljék meg a repce olajhozamát. Mutánsai segítségével megtalálhatjuk a gyilkos taposóaknákat, sótűrő, szárazságtűrő növényekkel népesíthetünk, be a ma még sivár vidékeket. Arra  a tudásanyagra, melyet a lúdfű kísérletekből összegyűjtöttünk építeni lehet az előttünk álló  kihívások megoldásában.

A mutánsok fotóinak forrása: RIKEN( RAPID) Arabidopsis data base