A Monterey ciprus

,A cédrus méretű és formájú fenséges és romantikus külsejű  akár  20-30 méteres magasságot is elérő többszáz évig élő fa az ernyős ciprusokról kapta nevét(Cupressus macrocarpa – syn: Hesperocyparis macrocarpa) és méltán lett világhírű. Nemzetségének többi fajától eltérően a  Monterey-ciprus a legkevésbé melegigényes. Az óceáni partokon, a Kaliforniai tengeráramlástól mindig hűvös éghajlaton, magas páratartalmú légtérben  érzi igazán otthon magát.

Innen, Kalifornia csendes-óceáni partvidékéről származik. A San Francisco-tól nem messze eső Monterey-öbölnél található két védett területen vannak még természetes állományai (Cypress Point és Point Lobos). Ez a két erdőfolt az endemizmus őshazája. Itt az erdő fái közvetlenül elérik a partot és a tengervíz koptatta óriás kövek között élnek ezek a gyönyörű faóriások, ott ahol a hűvös tengeráramlatok és a meleg mediterrán nyár  ölelkezik a ciprusok fenséges lombkoronája alatt a sűrű, majd foszló párában .

A gyors növekedésű fa fiatalon kúpos, később terebélyesedik, az oldalágak ekkor ferdén felfelé kiválnak, s a korona lassan szétterülő alakot ölt. Törzse szívós, a szélnek kitett partszakaszokon élő egyedeknél néha meghökkentően girbe-gurba is lehet, védettebb helyeken és állományokban azonban délceg, sudár. A levelek pikkelyszerűek, a fiatal fáknál még száraz tűlevelek később húsos fényes zöldre váltanak és szorosan simulnak a hajtáshoz. Az ágacskák szabálytalanok, jellegzetes erős citrom-narancs illatúak. A héjkéreg vöröses, finoman bordázott.

A sárga porzós és a zöld termős tobozvirágai kis hajtásvégi csomókban  állnak és tavasszal, nyár elején nyílnak. Toboza szögletes, mérete elérheti a 4 cm-t. Pikkelyein rövid, tompa nyúlvány van.

A festői küllemű, gyorsan növekedő, magról könnyen szaporítható fa hamar eljutott Európába. Először Amerika első hódítói, a spanyolok hazájába, majd Angliába. Napjainkban a Monterey-ciprus a cédrusok mellett Anglia leggyakrabban ültetett fenyőféléje. Gyorsan alkalmazkodott az angol nyárhoz és télhez. Otthon érzi magát az Atlanti-óceán Golf-áramától melegített brit  és francia partvidéken és a belsőbb területeken is. Elterülő hatalmas ágai jól állják a tél megpróbáltatásait, a súlyos, latyakos hó nyomását, a hirtelen támadó viharos szeleket. Az évek során új, érdekes formái alakultak ki és váltak híressé. Ma a világ sok botanikus kertjében és parkjában találkozhatunk vele.

 Érdekes, hogy a nálunk is népszerű, kedvelt  Leyland-ciprus (Cupressocyparis X Leylandii) a nutka hamisciprus és a Monterey-ciprus spontán kereszteződésének eredménye. A növényvilágban ritkán történik ilyen magától létrejövő életképes utódókat is adó, két növénynemzetség közötti intergenerikus hibridizáció.

1888-ban, Angliában történt meg ez a kereszteződés a két nemzetség között, melynek ezt a nagyszerű növényt köszönhetjük. Egy éles szemű C. J. Leyland nevű kertépítő lelt rá hat darab hibrid magoncra, amit felnevelt, majd továbbszaporított. A Leyland ciprus “szülei” a Monterey ciprus (Cupressus macrocarpa) és a japán nutka hamisciprus (Chamaecyparis nootkatensis) voltak. A növény nevében szereplő X arra utal, hogy a növény hibrid. Mindkét szülőtől más-más tulajdonságot kapott: a nutka hamisciprustól a fagytűrést, míg a Monterey ciprustól impozáns termetét  és a gyors növekedést örökölte.

Az egyes bog modul variációi

A bogas virágzatokban minden egyes virágzati tengely egy csúcsvirágban, esetleg virágzatban, végződik és növekedése ezzel véget is ér/ un zárt növekedésű virágzat/. A bogas virágzati tengely tehát korlátolt növekedésű, melynek csúcsán virág, vagy később termés található. A virágzatban a következő virágtag kocsánya az előző virág alatt ered, részt vesz egy ideig a virágzati tengely gyarapításában/ un áltengely létrehozásában/, azonban mivel a korábbi csúcsi dominancia megszűnt, idővel túlnövi a korábban létrejött virágot. Amint e kocsány végén megjelenik az új virág ennek az egységnek a növekedése is leáll. A részvirágok kocsányai által szakaszosan felépülő cikk-cakkos, megtört un „soktérdű” áltengely(szimpodium) fő jellegzetessége az egyes bogakból felépülő virágzatoknak, ennek alapján a többi virágzattól könnyen elkülöníthetők.

 A növekedést záró csúcsvirág alatt megjelenő új elágazások,  és virágok száma lehet: egy (egyes bog virágzat-monochasium), kettő (kettős bog virágzat-dichasium), vagy több (többes bog virágzat-pleiochasium).  Az újabb virágzati tengelyek  mindig az előző virág alatt fejlődő, oldalrügyekből erednek.   Ha az oldalsó új virágzati tengely magánosan fejlődik vagyis a csúcsvirág alatt egyetlen ág keletkezik a virágzatot egyes bognak (monochasium) nevezzük. Ez a típus a lehető legegyszerűbb virágzat, hiszen mindössze két virágból áll. Ennek modulszerű összekapcsolódásából jönnek létre az egyes bog virágzatok.

Sarlóvirágzat –  sarlóbog (drepanium).

Olyan egyszerű zárt bogas (egyes bog – monochasium) virágzat, amelynél a gyakran oldalra és lefelé hajló áltengelyen az egymást követő virágok kocsányai mindig ugyanazon  a külső oldalon közel egy síkban, az áltengely medián síkjában, erednek és a kocsányok hossza fokozatosan rövidül. Így a kifejlődött virágok nagyjából egy magasságba kerülnek.


Kunkor virágzat( bostryx)  Az egymást követő virágok kocsányai ugyanazon az oldalon, de nem egy síkban, hanem spirálvonalban erednek. Az áltengely gyakran többé-kevésbbé lehajlik, rajta a virágok a domború, külső oldalon vannak és egy irányban állnak. A kocsányok hossza nagyjából azonos, ezért az egyes virágok általában különböző magasságban helyezkednek el.

Legyező virágzat -(rhipidium) 

Iris legyező virágzat. A számok a virágnyílás sorrendjét jelzik

  A forgóhoz hasonlóan az oldalágak felváltva az áltengelynek mind a két  átellenes oldalából jobbra-balra váltakozva erednek. Az oldalágak az áltengellyel egy síkba esnek. A virágkocsányok a forgótól eltérően fokozatosan rövidülnek és a virágok egy síkba rendeződnek. Az így a kifejlődött virágok a kocsányok fokozatos rövidülése következtében közel azonos magasságban vannak.

A legfiatalabb virágok a virágzat közepére sodródnak, ezért a virágnyílás iránya ebben a bogas a virágzatban érdekes módon centripetális. Az áltengely ennél a típusnál az új részek viszonylag nagy távolsága miatt – különösen a virágzat alapi részén, ahol az idősebb virágok vannak – nem annyira szemléletes. A támasztólevelek jelzik a tengely helyzetét.

Forgó virágzat(cicinnus/cincinnus) Az oldalágak váltakozva az áltengely jobb és bal oldalán erednek,  tehát két sorban állnak, de előfordul, hogy a kétsoros virágok teljesen egységesen egy irányba(felfelé, vagy egy oldalra) mutatnak, míg a murvalevelek az ellenkező oldalon sorakoznak.

A virágzat első ránézésre egy fürtös virágzatra is hasonlít( álfürt, álfűzér), de a zegzugos és csúcsi részén görbülő., kunkorodó áltengely világosan mutatja a virágzat bogas jellegét.  A virágkocsányok hossza több-kevésbé azonos és a virágok nem egy síkba rendeződnek, hanem a főtengellyel szöget bezárva jelennek meg az egyes bogakból összetett virágzatban.
Az érdeslevelüeknél( Boraginaceae) gyakori kettős bogba rendezett forgóvirágzatban (az un boragoid virágzat) két forgó alkot egy kettős bogat. A villásan szétágazó két forgó virágzat eredési helyén egy főtengelyt záró virágot találunk. A forgó virágzatok tengelye csak a felső oldalán, két sorban és váltakozó helyzetben fejleszti a virágokat. A virágzat tengelyeinek felső oldala kezdetben jobban nő, ezért a virágzat a csúcs felé, a fiatalabb végén bekunkorodik.Van abban valami csodálatra méltó abban, hogy a mindössze két virágból álló legegyszerűbb egyes bog virágzat modulszerűen ismétlődő kapcsolódásokkal milyen változatos formákat képes alkotni. Ezekben a virágzatokban mindig megtaláljuk az áltengelyt(szimpodium), mint központi elemet.

Ez lehet  „soktérdűen” egyenes, vagy görbülő, esetleg a végén kunkorodó. Az oldalágak áltengelyhez viszonyított helyzete( azonos, vagy ellentétes oldali pozíció, egy síkban, vagy több síkban rendeződés), a virágkocsányok hosszúsága( azonos,vagy fokozatosan rövidülő), a virágnyílás iránya  mind az egyes bog egységek  genetikailag rögzített sajátos kapcsolódási rendjének  következménye!

Egy kis őszi bogyómustra

Sokak szerint az ősz a legszebb és színvilágát tekintve a leggazdagabb évszak. Számtalan gyönyörű színes termést, virágot, levelet kínál  a természetet járóknak. A legjobb színkeverő maga az őszi  természet!

Az elmúlásra készülő lombok színpompája és egy új a jövő nemzedékeinek ígéretét hordozó termések gazdag szín-,  és forma világa így együtt csak ebben az évszakban jelenik meg előttünk sajátos, néha kicsit búra hajló melankolikus hangulatban.

Temérdek írás, zene tükröz vissza igaz érzelmeket, hangulatokat az őszről. Ennek az évszaknak apropóján az őszi termések egy nagy csoportjáról:  a változatos színekben, árnyalatokban talán leggazdagabb bogyótermésekről  összeállított képcsokor tiszteleg a búcsúzás és az újrakezdés ígéretét együtt hordozó évszak előtt.

tipikus bogyó/ bacca/  felső állású magházból fejlődő, vékony héjú, rendszerint többmagvú valódi húsos termés. Néhány növénycsoportban nagyon gyakori mondhatnánk általánosan jellemző/ pl burgonyafélék-Solanaceae, számos egyszikű, szőlőfélék stb/. 

Elvétve találunk egyetlen termőlevélből/ monokarp termő/ fejlődő egymagvú bogyóterméseket is/ pl békabogyó/ Actaea/, vagy a sóskaborbolya/ Berberis/.

Sokkal gyakoribb azonban a több termőlevelű un polikarp / cönokarp termőből alkuló nedvdús bogyó, amelyben a válaszfalak is elhúsosodnak. A külső hártyás gyakran színes viaszos  külső termésfal/ exokarpium/ határolta termés belsejében aközépső mezokarpium és a belső endokarpium húsos, lédús gyakran rostokban is gazdag állománya található a magokkal, melyek a teljes termésfal/perikarpium/ bomlásával szabadulnak ki. Savanyú kémhatású összetett szénhidrátok/ pektinek, nyálka anyagok/,  speciális cukrok, szerves savak, illóolajok/melyek gátolják a magok csírázását a termésben/, gyümölcsészterek, vitaminok a bogyótermések fontosabb tartalmi anyagai.

A természetben a bogyók körében számos értékes emberi fogyasztásra alkalmas gyümölcsöt is találunk, bár akadnak súlyos mérgezést okozó csábítóan szép bogyótermések is.

Atropa belladonna-nadragulya mérgező bogyói

A burkolt bogyó, lampiontermés/felfújt bogyó/ a zsidócseresznye, más néven „lampionvirág”/ Physalis alkekengi/ cseresznye méretű csomagolt bogyótermése. A maradó, burokká zárodó csészelevelekkel együtt fejlődik és éretten mindkettő szép pirosra szineződik. Az érett termés pontos neve: bogyótermés felfújt színes, zárt csészelevél burokban.A termés fogyasztásra nem ajánlott, a még zöld bogyó kifejezetten mérgező. Közeli rokona a perui/földi/ cseresznye/ Physalis peruvianum/ bogyótermése  vitaminokban gazdag csemege, amelyet nagyobb bioboltokban árusítanak nálunk is

Az élénken színes csészeburok parenchimatikus sejtjeit ősszel különböző mikroszkópikus gombák gyorsan lebontják. A jobban  ellenálló szállítónyaláb hálózat azonban még sokáig, akár a következő tavaszig megmarad függönyszerűen takarva a bogyót.

Ikerbogyó/ bibacca – A loncfélék/ Lonicera-Caprifoliaceae/ redukált kettősbog virágzatában a háromtagú virágzatból a középső virág nem fejlődik ki, a két magmaradó oldalt álló virág kocsányai és  magházainak alsó része összenőttek. A virágok így párosával fejlődnek egy hosszú kocsányon. A párban álló  ikervirágok  alapi részen összenőtt alsó állású magházaiból- ha mindkettő közel azonos időben megtermékenyült- a termések általában szinkron, egyszerre fejlődnek és érnek be. A   kifejlődött, alapi részükön összenőtt, párban álló álbogyó termések az ikerbogyók/pontosabban:” sziámi ikerbogyók”/.

 Az álbogyó/ pseudobacca, bacca spuria/ alsó állású magházból fejlődő vékony héjú, rendszerint több magvú bogyó termés.  A termés fejlődése során a külső termésfal keveredik a magházat övező tengely  sejtjeivel. Ezért az alsóállású magházból fejlődő  lédús termés mindig álbogyó. Az álbogyót és a valódi bogyó termést egymástól ránézésre gyakran nehéz megkülönböztetni. Segíthet az elkülönítésben, ha a termésen  marad valami a korábbi virág részeiből. Álbogyónál a virág maradványai a termés felső/ abaxiális/ részén láthatókl A terméstípus egyáltalán nem ritka. A ribiszke félék, az ezüstfa félék, a félélősködő fagyöngyök bogyótermései  mind álbogyók!Az ernyősvirágúakkal közeli rokon örökzöld borostyánoknál/Araliaceae/ a termő alsóállású.

Az egyszerű ernyőbe rendezett álbogyó termések felső harmadában jól látszik a korábbi, rovarokat csalogató nektáriumból/ diszkuszból/ alakult sötétebb rész a középen kiálló, kétágú bibecsonkkal. Ebben az esetben a diszkusz a későbbi áltermés integráns része.

Néhány nyitvatermő csoportban: például a borókáknál, a csikófark féléknél, vagy a tiszafáknál a magot színes magköpeny/ tiszafa/, vagy a tobozpikkelyek elhúsosodott részei/ borókák/ takarják,

A húsos képletekkel körbe fogott magok megtévesztésig hasonlítanak egy bogyótermésre. Még az elnevezés is csalóka lehet néha. A borókáknál a húsos tobozpikkelyekkel körbezárt magot általában tobozbogyónak nevezik. A pontosabb leírásoknál legalább hozzáteszik az áltermés/ pseudofructus/ megkülönböztetést. Holott nyilvánvaló a termés csak zárt magházból fejlődik kizárólag a zárvatermőknél!

A csipkebogyó tovább színezi az álbogyó kérdés palettáját.. A Rosa nemzetségre jellemző áltermés magyar nevében ugyan ott a bogyó, de botanikai szempontból semmi köze a lédús, sokmagvú bogyótermésekhez.. Egy középállású apokarp termőtájat övező hipanthium húsosodik el és szineződik meg éréskor. Benne számos apró szőrös aszmagtermés/ nem mag !/  található. A  csipkebogyó áltermés/ Rosae pseudofructus/ fontos drog, hatékony étrend kiegészítő a természet értékes ajándéka.

 A csonthéjas bogyó /acinus/ valódi bogyótermés .Általában a tipikus formája középállású magházból fejlődik. Ilyenkor a hipanthium nem vesz részt a termés szerveződésében, ebben hasonlít az ismert csonthéjas gyümölcsökhöz , a termőlevelek számát tekintve azonban az eltérés markáns. Lényeges különbség az is, hogy a hipanthium, gyakran a  termés lehullása után is a növényen marad, míg igazi csonthéjasoknál ez korán lehull. Külsőleg a bogyóhoz hasonló. Az igazi bogyótól a kemény belső csontburok(endokarpium) világosan  megkülönbözteti / bengegyümölcs – pyrenarium/..A honi fajok közül a Bengeféléknél/ Rhamnaceae / gyakori, de csonthéjas bogyó termése van a gyógynövény bodzának is.

A páncélbogyó/páncélhéjú álbogyó/ – ismertebb nevén kabak  vagy töktermés /peponium/ szintén a bogyók egyik alsó állású magházból fejlődő formája. Nagysága, külső kemény, recsegő héja, rekesz nélküli belseje, a rostos, tömött mezokarpium és a szivacsos endokarpium gyümölcshúsban fejlődő magjai a terméstípus  markáns megkülönböztető jegyei.. Töktermése van a töknek, dinnyének , uborkának.

 A válogatás korántsem teljes, csak honos fajokra korlátozódik. A trópusok pálmái a dzsungelek cserjéi között még sok érdekes bogyótermésű fajt találunk. A bogyómustra talán így is segít és némi eligazítást ad a bogyótermések  színes, gazdag, kavalkádjának  jobb megismeréséhez.

 

A léggyökerek “lenge” világa

A léggyökerek általában a növény  hajtás részéből- többnyire a hajtástengelyből – fejlődő gyökerek. Ezt a gyökértípust gyakran találó néven hajtáseredetű gyökérzetnek nevezik.

A növények hajtáseredetű gyökerei egy nagy változatos csoportot képeznek, melyben egyaránt találunk módosult földbeni szerveken/ gumón, hagymán, rizómán/ keletkező és földben fejlődő, esetleg a földből kibúvó, gyökértípusokat és  a talaj feletti szárrészeken/„ a levegőben”/fejlődő  un léggyökereket .

A hajtáseredetű, a gravitációt követő pozitív geotropizmust mutató léggyökerek tehát a talaj feletti  szárakon keletkeznek és különböző funkciók ellátására módosulnak. A száraktól sugaras nyalábszerkezetük és endogén keletkezésük különbözteti meg őket, a valódi gyökerektől eltérően ritkán fejlesztenek gyökérszőröket.  Szerkezetük a funkciótól függően egyedi módosulásokat is mutat. Feladata szerint a léggyökér lehet:

1.-Valódi léggyökér: Elsődlegesen a levegő páratartalmából történő vízfelvételt szolgáló, zöld színű, fotoszintézisre is képes léggyökér. Főként a trópusi fák  koronaszintjében lakó (epifita) növények döntően passzív vízfelvételét és anyagfelvételét biztosítja. A levegőben lógó gyökérfonalakat kívülről speciális  többsejtsoros módosult rizodermisz /velamen radicum/ borítja, ennek segítségével képes a gyökér vizet megkötni a légköri párából és tápanyagokat abszorbeálni a lecsapódó  vízcseppekből.

 2.-Kapaszkodó léggyökér: Kúszónövények hajtását támasztékához rögzítő léggyökér / pl.:borostyán- Hedera helix /.

Egy trópusi lián tapadókorongja

Gyakran a liánszárokon fejlődnek és végeiken tapadást segítő lemezek, erős horgak, vagy tapadókorongok segítik a felületen történő biztos kapaszkodást. Természetes körülmények között általában a jobb fénykihasználás érdekében kúsznak ezek a fajok elsősorban durva felületeken egyre magasabbra. Kapaszkodó felület híján azonban szétterjedhetnek a talajon, befuthatnak mindenhová akár mélyebb hasadékokba is. Ekkor a kapaszkodó gyökerek egy része a nedvesség és a fényhiány következtében megnyúlik  és táplálék felszívó hajtáseredetű gyökérré alakul át. A hazai flórában legtöbben talán a borostyán kapaszkodó léggyökereit ismerik. Trópusokon a léggyökereikkel fákra kapaszkodó liánok a helyi flóra fontos részei.

 3.-Táplálékszállító léggyökér: a talajban végződő, de talajfelszínt felett eredő járulékos gyökér, mely tápanyagokat juttat a talajtól távol eső növényi részeknek. – pl.: Philodendron sp., Monstera sp.

Monstera léggyökerek

A Ficus benjamina – csüngő ágú fügfák  fiatal korukban az alsó, gyakran vízszintesen álló ágaikból nagyszámban képeznek hajtáseredetű járulékos tápanyagszállító léggyökereket, amelyek  amíg a levegőben lógnak egyszerű  parásodott  bőrszövetű csüngő vékony ágakhoz hasonlítanak. A talajt elérve azonnal gazdagon elágaznak.  A tápanyag szállító léggyökerek nem élnek hosszú ideig és feladatuk a hatalmasra növekedö lombozat pótlólagos tápanyag és vizellátása.. Idősebb fáknál, mikor az intenzív növekedés befejeződött a  csüngő gyökerek helyett az alsó ágakból néhány erősen fejlett  néha törzsvastagságú oszlopszerű támasztó léggyökér fejlődik. Ezek tartják a hatalmas, messzire kinyúló közel vízszintes oldalágakat.

 

 4.-Támasztó léggyökér:. a tengelyből, esetleg az alsó ágakból eredő hajtáseredetű léggyökér,amely a növény alátámasztását , rögzítését szolgálja. Alaptípusai  jól elkülöníthetők egymástól.

4.1.-Mangrove gyökérzet. A  mocsaras laza  talajú területeken, vagy az erős hullámverésnek kitett  tengerparti mangrove zónában élő fajok módosult gyökerei, melyek a törzsből ill. az oldalágakból erednek és elérve  a felszínt  rögzítik,  „kitámasztják”  a rendszerint vékony hajlékony törzsű növényeket. A törzs oldaláról fejlődő gyökerek lefelé nőve a talajba fúródnak, ahol gazdagon elágaznak, és valódi,  táplálék felvételre alkalmas gyökereket is fejlesztenek.

 4.2.-Támasztó gyökerek.  Zömmel a trópusi fügefáknál/ Ficus fajok/ az ágakból eredő lefelé csüngő néha függönyszerűen sűrű, el nem ágazó léggyökerek a talajt elérve egy idő múlva erősen megvastagodhatnak.  Néhány gyökér ezek közül  zömök oszlopos külsejű pillérekké fejlődik. Ezek a néha törzs vastagságú  módosult gyökerek támasztják alá a hatalmas, messzire kinyúló közel vízszintes oldalágakat. Olyan erősen tartanak, hogy még az eredeti törzset is kiemelhetik a talajból. / pl Ficus benjamina – csüngő ágú füge/

.4.3.- Pányvázó léggyökér / Koronagyökér: talajhoz közeli, de a felszín felett lévő szárcsomókból induló járulékos gyökerek, melyek a szár stabilitását fokozzák. Egyes növényeknél a szártövek tájékán a legalsó szárcsomókból( nóduszokból) körkörösen, , gyakran több emeletben általában egyszerre(szinkron) fejlődő hajtáseredetű járulékos gyökérzet. A gyökerek elágazások és gyökérszőrök nélkül szabályosan ferdén oldalra növekednek –mintha a növény terpeszben állna – és a talajba érve rögzítik, kipányvázzák a növényt védve s kidőléstől. Gyakran találóan „pányvázó” gyökérzetnek is nevezik ezt a gyökér típust. Gabona növényeinknél a kukoricánál jól látszanak és a mangrove vegetáció fajainál is gyakran feltűnőek/ Radix coronaria/. Több trópusi mangrove pálmánál a pányvázó gyökérzet különös megjelenést eredményez. Ezeket a pálmákat gyakran „sétáló pálmák”-nak/ walking palms/ nevezik a helybeliek.

4.4.-Palánkgyökerek  A trópusi fák természetes élőhelyein a gyökérzet sekélyen fejlődik, mélyre nyúló központi tartógyökér nem alakul ki. A valódi gyökerek a felszín közelében azonnal szerte ágaznak és szerepük így csupán a tápanyag és vízfelvételre korlátozódik. A hatalmas törzset és lombkoronát a gyökérnyakból eredő és a fatörzs alsó részére is felnyúló föld feletti széles, lemezes szétfutó kinövések un palánkgyökerek stabilizálják. A néha 10m magasra felnyúló  szárnyakhoz hasonló lemezek úgy támasztják  oldalról az óriásfákat, mint a támpillérek a középkori katedrálisok  égbetörő falait. A törzs részének látszó lemezes kinövések stabil, nagy állóképességet biztosítanak, akadályozzák a sekély gyökérzetű fák kidőlését.

 Az Ázsiai monszunerdők fa óriásainak  törzsét gyakran hatalmas lemezes palánkgyökerek támasztják és külön érdekesség, hogy léggyökereik nem a talajszinten erednek, hanem az alsó ágakról ereszkednek alá, körbefonnak mindent, ami útjukba esik, majd tovább nyúlva elérik a talajt és behatolnak a földbe.

Ta Prohm az angkori templomegyüttes kedvelt látványossága, mert a régészek abban az állapotban hagyták, ahogyan Henri Mouhot és francia expedíciós társai az 1860-as évek legelején, az őserdő mélyén rátaláltak.  A hatalmasra növő banyan – indiai fügefák és az Indokína e vidékére jellemző kapok-fák összefüggő, itt-ott áthatolhatatlan hálóba fonják a templom kapuit, szentélyeit és galériáit. A fák és a kövek annyira összenőttek, hogy ha a fák kiszáradnak, vagy kivágják őket, az általuk körülölelt falak is összedőlnek A dzsungel közepén, a fák fogságában álló Ta Prohmot az örökkévalóság aurája lengi körül.

A léggyökér nem tévesztendő össze a légzőgyökérrel! A légzőgyökér/pneumatofora/ olyan talajszint alatt eredő  gyökér módosulás, mely arra szolgál, hogy a mocsaraslápos területen élő növény gyökerét ellássa levegővel. A légzőgyökerek átszellőztető alapszövetet tartalmaznak, mely eljuttatja az oxigént a gyökér többi szövetéhez.