Palánkgyökerek – élő támfalak gyökérből

Palánkgyökerek  A trópusi fák természetes élőhelyein a gyökérzet sekélyen fejlődik, mélyre nyúló központi tartógyökér nem alakul ki. A valódi gyökerek a felszín közelében azonnal szerte ágaznak és szerepük így csupán a tápanyag és vízfelvételre korlátozódik.

A hatalmas törzset és lombkoronát a gyökérnyakból eredő és a fatörzs alsó részére is felnyúló föld feletti széles, lemezes szétfutó kinövések un palánkgyökerek stabilizálják. A néha 10m magasra felnyúló  szárnyakhoz hasonló lemezek úgy támasztják  oldalról az óriásfákat, mint a támpillérek a középkori katedrálisok  égbetörő falait. A törzs részének látszó lemezes kinövések stabil, nagy állóképességet biztosítanak, akadályozzák a sekély gyökérzetű fák kidőlését.

 Az Ázsiai monszunerdők fa óriásainak  törzsét gyakran hatalmas lemezes palánkgyökerek támasztják és külön érdekesség, hogy léggyökereik nem a talajszinten erednek, hanem az alsó ágakról ereszkednek alá, körbefonnak mindent, ami útjukba esik, majd tovább nyúlva elérik a talajt és behatolnak a földbe.

Ta Prohm az angkori templomegyüttes kedvelt látványossága, mert a régészek abban az állapotban hagyták, ahogyan Henri Mouhot és francia expedíciós társai az 1860-as évek legelején, az őserdő mélyén rátaláltak.  A hatalmasra növő banyan – indiai fügefák és az Indokína e vidékére jellemző kapok-fák összefüggő, itt-ott áthatolhatatlan hálóba fonják a templom kapuit, szentélyeit és galériáit. A fák és a kövek annyira összenőttek, hogy ha a fák kiszáradnak, vagy kivágják őket, az általuk körülölelt falak is összedőlnek A dzsungel közepén, a fák fogságában álló Ta Prohmot az örökkévalóság aurája lengi körül.

A kőmagvú csonthéjas termések

A valódi csonthéjas termések( drupa) általában közép-, vagy felsőállású együregű magházban, – többnyire egyetlen termőlevélből – fejlődő rendszerint zárt, egymagvú, valódi húsos termések. A külső termésfal (exokarpium) többnyire viaszos, bőrnemű,  a középső (mezokarpium) változó mértékben gyümölcsös, húsos,  míg a belső termésfal (endokarpium) az un csonthéj elfásodott, kősejtek rendezett rétegeit tartalmazó, csontkemény állományú. E páncél burok belsejében található a mag. A mag és a kemény, ellenálló endokarpium egysége a csontár vagy kőmag (putamen). Csonthéjas termA szakmától idegen súlyos pontatlansággal ezt nevezik helytelenül magnak( pl szilvamag, meggymag, barackmag stb). Az alaptípus rendszerint egyetlen termőlevelű un monocarp termőtájból (pl.: Rosaceæ/Prunoideæ) alakul ki. Ritkábban  csonthéjas termés fejlődhet policarp termőtájból is( pl két termőlevélből: Celtis, Olea-oliva olajbogyó)Csonthéjasok2

Az un szikkadó csonthéjas termésnél a csonthéjas termés exo- és mezokarpiuma együttesen a terméséréssel elszárad és felhasadozik(részben felnyíló termés!) – Pl.: mandula( Prunus amygdalus).ÖNMAGAM1

A csonthéjas áltemés( álcsonthéjas termés) az alsó állású termőtájból kialakuló, részben vagy teljesen a vacokba süllyedt csonthéjas termés. – Pl.: somfélék( Cornus). Egyes értelmezések szerint álcsonthéjas termés a diótermés is – Pl.: Juglans-dió, Carya-hikoridió, Pterocarya-szárnyasdió stb.

A hasadó csonthéjas termések:  általában két termőlevelű egy-egy csontárt tartalmazó résztermésekre hasadnak. Ezek a termések alsó állású termőből alakulnak ki, így szintén csonthéjas áltermésnek tekinthetők. Elhúsosodó vacokba süllyedt csonthéjas álterméseket találunk pl a Coffea (kávébogyó) fajoknál. Csonthéjasok4

A bengetermés  egy( pl Viburnum-ostorménfa) vagy több( pl Sambucus-bodza, Frangula-kutyabenge, Rhamnus-varjútövis) csontárt tartalmazó lédus anyagokban gazdagabb más néven csonthéjas bogyó áltermés

Csonthéjas terméscsoport (baccarium). A  klszélesedett tengelyen húsos falú valódi csonthéjas termések helyezkednek el sűrűn egymás mellett. Egyetlen virág sok termőlevelű apokarp termőtájából kialakuló apró csonthéjas termések halmaza( pl szedertermés, vagy a málna termése).Csonthéjasok1

Közismert termések is tartoznak ebbe a terméstípusba. Ilyen termése van számos hazai gyümölcsfánknak/szilva, meggy, barack, mandula/ és még sok más termesztett növényünknek is. Az erdei cserjéink között csonthéjas termésű a kökény.

Az általános típustól eltérő csonthéjas termése van a kókuszdiónak, melynek középső része nem húsos, hanem rostos. Ez teszi alkalmassá a vízen való terjedésre. A trópusokon őshonos pálmák körében is gyakoriak  a csonthéjas termések, melyeknek a húsos termésfalát/ pl datolyapálma/ fogyasztják, vagy olajos magját dolgozzák fel/ pl olajpálma/.Csonthéjasok

A változatos, formagazdag és eredetét tekintve is különböző kialakulású csonthéjas termések közös jellemzője a kőkemény elcsontosodott belső termésfal: az endokarpiumEbben az extrémen vastagodott falú szklereida (kősejt) réteg többnyire csupán egy, vagy néhány sejtsor, mégis rendezettsége miatt nagy mechanikai szilárdságot mutat, rendkívül ellenálló.

Cseppkövek a sejtekben

Az un cisztolit szőlőfürt szerű kalcium karbonát kristálycsoport, gyakran nagyméretű a környező sejtektől erősen különböző bőrszövet sejtben: idioblasztban Az epidermisz sejteknél mélyebbre. az asszimiláló szövettájba érő idioblaszt felső részén a sejt belsejébe egy csapszerű sejtfal kinövés nyúlik/*/. Ezen a cellulóz és kallóz szénhidrátokat tartalmazó nyúlványon, mint egy kristályosodási gócon, kezd kiválni aragonithoz hasonló kristályszerkezetben a plazmában feldúsult kalcium karbonát. A cseppkőhöz hasonló kristály   végül kitölti a teljes belső teret/2.kép/. A kristálycsoport már híg sósavban is pezsgéssel oldódik, széndioxid gáz fejlődésével. Ebben különbözik a híg savakban oldódó oxalát kristályoktól. A Ficus fajok levélepidermészében előforduló císztolit kristályok különösen szép képződmények és egyszerűen vizsgálhatók.

A cisztolit szőrök vagy alakjuk után találóan elnevezett retorta szőrök a Cannabaceae és Urticaceae családok érdekes epidermisz képződményei. Ezeknek a szőröknek a bunkósan kiszélesedett alapi részében épül ki a kalcium karbonát alapú cisztolit kristály.

A cisztolit a növényi kalciumkarbonát kiválasztás érdekes esete, csak meghatározott aránylag szűk növénycsoportban, mindössze néhány családban/ Moraceae, Cannabaceae,Urticaceae, Ulmaceae, Boraginacese/  fordul elő. Ennek alapján növényi minták diagnosztikai vizsgálataiban jól alkalmazható.

Kauliflor virágok és termések

A kauliflor növényeknél a virágok és később a termések közvetlenül a fatörzsön, illetve a vastagabb ágakon jelennek meg.  A  törzsön virágzás esetében a virágkezdemények, virágrügyek a fatörzs,  vagy a nagyobb ágak un alvórügyeiből fejlődnek ki. A kauliflor virágok beporzásában a törzsön mászkáló rovarok -elsősorban a hangyák – játszanak fontos szerepet.

A sajátos   életforma típust főként trópusi növényeknél figyelhetjük meg,

Ágyúgolyó fa – Couroupita guianensis

Ágyúgolyófa kauliflor termései

Artocarpus altilis – kauliflor termései

Artocarpus heterophylla – nagytermetű kenyérfa/Jack tree/.

Kakaófa – kauliflor toktermések

Kacsok – görbülő hajlamú módosulások

A Kacs /cirrhus/  kapaszkodásra, rögzítésre módosult növényi szerv. Általában a hajtás részeiből fejlődik, akár elágazásokat is viselő fonálszerű tengely, némely esetben idősebb korban elfásodik:

Elfásodott szárkacs a szőlőnél

 A növényvilágban leggyakoribbak a levél és a hajtástengely eredetű  kacsok. Különös tulajdonságuk az erős tapintási érzékenység, amely kontaktus esetében egyenlőtlen sejtmegnyúláshoz és ennek következtében fellépő egyenlőtlen növekedéshez és görbüléshez, csavarodáshoz, tekeredéshez vezet.

 A szár- és ágkacs kapaszkodásra módosult vékony, csavarodó hajtástengely. A főszár/ főtengely/ csúcsrügyéből módosulhat a szárkacs, az oldalelágazásból/ oldalrügyből/ pedig az ágkacs. Szárkacsa pl. a szőlőnek, és a szulák keserűfűnek, ágkacsa pedig a tökféléknek, komlónak, golgotavirágnak van. A rögzítés általában a kacs csavarodásával történik Ritkán a kacsok végén tapadókorongok is fejlődhetnek/ pl. Parthenocissus-vadszőlő/.A szárkacs a szőlőnél a levéllel ellentétes oldalon jelenik meg, kialakulásakor a hajtástengely ezzel egyidőben egy oldalrügyből nő tovább, és növekedése áltengelyként /szimpodium/ folytatódik. A következő szárcsomónál – nódusznál – ismét kacs képződik az oldalra csúszó csúcsrügyből és a tovább növekedés az oldalrügyből szimpodiálisan történik. Azonban szőlő hajtástengely teljes növekedése szaggatott: a szimpodiális szakaszok közé kacs nélküli, csúcsrüggyel vezérelt növekedésű monopodiális ízközök is ékelődnek..A levélkacs kapaszkodó-, rögzítő szervvé módosult levél, vagy gyakrabban levélrész. Ritkán kapaszkodásra módosul a teljes levél/ levélnyél+ levéllemez/ levélkacs – cirrhus folii/.

Ebben az esetben egy szárcsomón a módosult egyszerű levéllemezből alakult kacs és a tövén levő két széles dárdás vállú fotoszintetizáló pálha található/ pl: Lathyrus aphaca – levéltelen lednek/.

 

  A levélkekacs/ cirrhus folioli/ gyakoribb képződmény.

 Különösen a Pillangósok/ Fabaceae/ családban találkozunk különböző formáival.. Általában az összetett levél csúcsi levélkéje alakul kaccsá/ Pisum, Phaseolus, Vicia fajok stb/. Gyakori, hogy a levélkekacs elágazik és így egy kacs több irányban is tud kapaszkodni, rögzíteni.

  A pálhakacsnál/ cirrhus stipuli/ – amely ritkán előforduló képződmény – a levélnyél alapi részén fejlődő két pálhalevél módosul kapaszkodó képletté/pl: néhány a trópusokon honos liánszerű Smilax fajnál/.

 

Páhlakacs – Smilax sp

 

 

 

 

 

 

 

Nálunk a mérsékelt égövben mindenütt gyakori iszalagoknál / Clematis fajok/ a tetemesen megnyúlt és csavarodó levélnyél és a levélgerinc rendelkezik kacsra jellemző tulajdonságokkal-levélgerinckacs. 

 .A kapaszkodásra módosult,  kígyózva csavarodó levélgerinc  mellett az összetett levelű iszalagoknál/ pl: Clematis vitalba/ a levélkék nyele is megtekeredhet.

 A  levélcsúcskacs ritka, lényegében egy kapaszkodásra módosult, csavarodó levélcsúcs / pl: kúszóliliomok – Gloriosa fajok/.

 

Kaudexes növények – a pocakosak kicsiny klubja

A kaudex egy vízraktározásra módosult,fás szárrész, amely nem fotoszintetizál és részben a talajban másrészt közvetlenül a talaj felszínén él. A kaudiciform, vagy “pocakos” növények társasága egy morfológiailag jól körülhatárolható  szélsőségesen száraz  élőhelyeken előforduló rendszertanilag heterogén csoport.

Adenium obesum – a sivatag rózsája

A Nolina fajok kedvelt kaudexes dísznövények

A bizarr látványt nyújtó növények hónapokig élnek teljes szárazságban és tikkasztó hőségben, A táplálékot és a vizet duzzadt szárukban raktározzák. Ez biztosítja számukra a túlélés lehetőségét. Gyakran a lombjukat is lehullatják ilyenkor.

Kaudexes fajokat mintegy 100  különböző növény nemzetségben találunk. Különös kinézetük miatt kedveltek. Általában igénytelenek a tartás körülményeire. Csak a növekedési periódusban igényelnek mérsékelt öntözést. A levélhullatás után, a nyugalmi szakaszban az öntözés nem ajánlott, a jól szellőzött, sovány talajokat kedvelik, a  fagyra azonban érzékenyek. A szokatlan habitusu idős példányok a gyűjtők büszkeségei.

Epifita társbérlők

 Az epifiton( többesszámban:epifita) növények többnyire fákon élő, de azokon nem élősködő növények. Általában a fák ágrendszerének szövedékében, a fák ágvilláiban rekedt törmelékben, korhadékban vagy a kéreg repedéseiben  telepednek meg. A kapaszkodó-, és életfelületet biztosító fától sem vizet sem tápanyagot nem vonnak el. A fák lombkoronája az életterük, nem a talajban gyökereznek és rögzülnek.  Tápanyagaikat a támasztófelületet adó növényen kialakult “humuszágy” biztosítja. A páratelt  trópusi levegő víztartalmát pedig speciális léggyökereikkel veszik fel. Az epifiták más növényeket használnak támasztékul, de ezektől nem vonnak el tápanyagot. Zömmel mohák, zuzmók, és páfrányok  míg a virágos növények közül a broméliák és orchideák csoportjában találjuk a legtöbb epifiton fajt. Előfordul közöttük még néhány kontyvirág féle és kaktuszfaj is./pl  a karácsonyi kaktusz/. A hazánkban is  a fák lombkoronájában élő fagyöngy( Viscum)  és közeli rokona a fakín( Loranthus) nem epifiták – bár számos ismeretterjesztő helyen annak tekintik őket -, hanem félparaziták.  Különös gyökérrendszerükkel vizet és vízban oldott anyagokat vonnak el a partner fától.

Az esőerdő biomban önálló szintet alkotnak ezek a fán lakó szervezetek. Ebben a környezetben a fán élő, epifita növények tökéletesen fejlődnek akár a hatalmas fatörzsek oldalán is, nem csak az ágvillákban,  A  sajátos epifiton életforma a biológiai alkalmazkodás egyik hatékony módja. Az esőerdők fényszegény talajszintjén ezek a szervezetek csupán csak tengődnének a fényhiány miatt. A lombkora szintben  a csekély rendelkezésre álló tápanyag mennyiséghez pedig nagyon jól alkalmazkodnak. Itt virágoznak és magvaikat is a lombkorona szintjén terítik.Az epifiton szervetek csoportja több részre bontható annak alapján, hogy a fán  történő megtelepedés kizárólagos, vagy véletlen szerű, vagy az együttélés milyen mélységű. Újabb felfogás epifitonnak tekint minden talajon kívüli növény előfordulást. Utóbbi felfogás szerint pl egy zuzmótelep a sziklán szintén epifiton.

fán lakó életmód   élettani ismereteinek bővülése  egyre nyilvánvalóbban feltételezi , hogy  itt azért – a „tisztán egyoldalú mechanikai jellegű egymás mellett élésnél” – mélyebb kapcsolatról van szó. Nem alaptalan a fán élő növényeket „kicsit élősdinek” tekinteni hiszen kapaszkodásra módosult gyökereikkel körbefonják a fát, behatolnak a kéreg repedéseibe tovább tágítva a fertőzés útjául szolgáló réseket és így hozzájárulnak a héjkéreg  korai pusztulásához. A lombkoronában kialakuló humuszágy patogén gombák, férgek, rovarok számára  is ideális élőhely. Az erdészek  és a természetben nyitott szemmel járók  tapasztalhatják, hogy az epifiták tömegeivel együtt élő fa( pl zuzmós fenyő)   habitusa változik, lassabban fejlődik „csupasz” társainál. A kávéültetvényesek is tudják ezt, és rendszeresen eltávolítják a nem kívánatos társbérlőket a kávécserjékről.  

Ugyanakkor valószínű, hogy a kapcsolat a hordozó fa számára is hozhat valami biológiailag értékeset. Ki tudja milyen biológiailag fontos vegyületekhez jut egy óriásfa ebből a kapcsolatból különösen a dzsungelek bonyolult élelmi lánc rendszereiben. A jóban-rosszban gondolkodó emberi elme okfejtése itt csődöt mond. A természet másképpen működik, nem piacgazdaság!

A csonthéjas termések

 

A valódi csonthéjas termések( drupa) általában közép-, vagy felsőállású együregű magházban, – többnyire egyetlen termőlevélből – fejlődő rendszerint zárt, egymagvú, valódi húsos termések. A külső termésfal (exokarpium) többnyire viaszos, bőrnemű,  a középső (mezokarpium) változó mértékben gyümölcsös, húsos,  míg a belső termésfal (endokarpium) az un csonthéj elfásodott, kősejtek rendezett rétegeit tartalmazó, csontkemény állományú. E páncél burok belsejében található a mag. A mag és a kemény, ellenálló endokarpium egysége a csontár vagy kőmag (putamen). A szakmától idegen súlyos pontatlansággal ezt nevezik helytelenül magnak( pl szilvamag, meggymag, barackmag stb). Az alaptípus rendszerint egyetlen termőlevelű un monocarp termőtájból (pl.: Rosaceæ/Prunoideæ) alakul ki. Ritkábban  csonthéjas termés fejlődhet policarp termőtájból is( pl két termőlevélből: Celtis, Olea-oliva olajbogyó).

Szikkadó csonthéjas termésnél a csonthéjas termés exo- és mezokarpiuma együtt a terméséréssel elszárad és felhasadozik(részben felnyíló termés!) – Pl.: mandula( Prunus amygdalus).

A csonthéjas áltemés( álcsonthéjas termés) az alsó állású termőtájból kialakuló, részben vagy teljesen a vacokba süllyedt csonthéjas termés. – Pl.: somfélék( Cornus). Egyes értelmezések szerint álcsonthéjas termés a diótermés is – Pl.: Juglans-dió, Carya-hikoridió, Pterocarya-szárnyasdió stb.

A hasadó csonthéjas termések:  általában két termőlevelű egy-egy csontárt tartalmazó résztermésekre hasadnak. Ezek a termések alsó állású termőből alakulnak ki, így szintén csonthéjas áltermésnek tekinthetők. Elhúsosodó vacokba süllyedt csonthéjas álterméseket találunk pl a Coffea (kávébogyó) fajoknál.

A bengetermés egy( pl Viburnum-ostorménfa) vagy több( pl Sambucus-bodza, Frangula-kutyabenge, Rhamnus-varjútövis) csontárt tartalmazó lédus anyagokban gazdagabb más néven csonthéjas bogyó áltermés

Csonthéjas terméscsoport (baccarium). A  klszélesedett tengelyen húsos falú valódi csonthéjas termések helyezkednek el sűrűn egymás mellett. Egyetlen virág sok termőlevelű apokarp termőtájából kialakuló apró csonthéjas termések halmaza( pl szedertermés, vagy a málna termése).

Közismert termések is tartoznak ebbe a terméstípusba. Ilyen termése van számos hazai gyümölcsfánknak/szilva, meggy, barack, mandula/ és még sok más termesztett növényünknek is. Az erdei cserjéink között csonthéjas termésű a kökény.

Az általános típustól eltérő csonthéjas termése van a kókuszdiónak, melynek középső része nem húsos, hanem rostos. Ez teszi alkalmassá a vízen való terjedésre. A trópusokon őshonos pálmák körében is gyakoriak  a csonthéjas termések, melyeknek a húsos termésfalát/ pl datolyapálma/ fogyasztják, vagy olajos magját dolgozzák fel/ pl olajpálma/.


Alaktan – toktermések tarka csokra

 

A tok változatos alakú, két vagy több termőlevélből, általában felsőállású magházból fejlődő, rendszerint sokmagvú egy vagy több üregű, száraz, felnyíló termés.A felnyílás különböző módon történik és ennek alapján csoportosítjuk a tokterméseket. Kopácsokkal  nyíló tok – a kopácsok a felnyíláskor keletkező nagyobb termésfal részek.

A felnyílás létrejöhet  a termőlevelek összeforradásai mentén – szepticid toktermés(pl. kikerics, nőszirom). A termővé összeforrt termőlevelek főerei mentén: lokulicid toktermés  és mindkettő mentén – szeptifragilis toktermés.

A szeptifragilis tok

Gyakori toktermés típus, főleg a kétszikűeknél. Látszik, hogy a  középen is összeérő   válaszfalak és az esetleges álválaszfalak a termés belső terét részekre tagolják. A kopácsok száma a termőlevelek számának duplája.

Fedővel/ kupakkal / nyíló tok   – a hosszúkás termés felső harmadában történik a felnyílás(pl az útifű félék-Plantaginaceae).

Lyukakkal/ likacsokkal/ nyíló tok  – A termés felső részén szabályos körben pórusok képződnek, amelyeken a magok kiszóródnak( mák, pipacs, harangvirágok).

Fogakkal nyíló tok  A termés csúcsi részén fajra jellemző számú és alakú szabályos   felnyíló karéjjal, amelyek korona szerűen helyezkednek el( szegfűfélék, kankalinok).

Becőszerű tok  – hosszúkás keskeny  két kopáccsal nyíló tok, a becőtől eltérően nem tartalmaz hártyás álválaszfalat, replumot( vérehulló fecskefű-Chelidonium)

Csalmatok  – Fedővel nyíló tok elszáradt maradó csészelevelekkel körülvéve. A beléndek( Hyoscyamus niger ) érdekes termése.

Felfújt tok – Levegővel telt , üreges rendszerint egymagvú toktermés .A csúcsi részén nyílik fel( csörgőfa, hólyagfa)

Csapdavirágok, virágcsapdák

 Rovar megporzású virágokban gyakran rendkívül változatos szerkezeti módosulások találhatók  Ez érthető, hiszen a faj fennmaradása szempontjából létfontosságú, hogy a portokokban keletkező pollenszemek   valamilyen úton-módon módon eljussanak a bibére. Ennek megfelelően a virágok a megporzás rovar közvetítőit/un pollen vektorok/  különböző csalogató optikai/színek-mintázatok/ és kémiai információk/illatanyagok/ segítségével irányítják magukhoz és általában ragadós, egyenetlen felszínű virágporral, esetleg egy vagy néhány összetapadt virágpor csomaggal/pollinium/  rendelkeznek.

A különböző megporzókhoz változatos  módosulásokkal alkalmazkodott virágok kicsiny, de érdekes csoportját alkotják azok, amelyek rovar látogatóikat bizonyos ideig kelepcében tartják, szelíd kényszerrel előidézve a pollen hatékony továbbítását és bibére kerülését: a megporzást.

A farkasalmák/Aristolochia/ leveleinek hónaljában  álló  zigomorf virágok  összeforrt lepellevelei számos fajnál pipaszerűen görbülnek és alul egy kiszélesedő tartályt képeznek. Ennek mélyén rendszerint középen a virág 6 porzója a zömök bibeszálhoz nőtt és un ivaroszlopot/günosztemium/ képez, csak a bibekaréjok állnak az oszlop tetején szabadon. A megporzás előtt a bibekaréjok lefelé hajlanak, szétterülnek biztosítva egy nagy, szabad felületet a megporzásra. Eredményes megtermékenyítés után  a karéjok szinte azonnal felemelkednek, összezárnak. A virág termője előbb érik meg, mint a porzója/ un nőelőző proterogyn virág/.

 A beporzó rovar számára  a virág színe, sajátos rajzolata a hívogató,  kiemelt optikai inger. A leggyakoribb beporzók a virág peremére érkező kisebb legyek a lepeltorokban hatolnak egyre mélyebbre. A lepelcső merev lefele hajló szőrei mutatják az  utat. A  szigorúan meredező szőrök között egy szűk ösvényen a rovarok csak előre haladhatnak, a dús  szőrzet sorfala nem engedi visszafordulni őket, így végül a virág mélyén találják magukat, átmenetileg a tartálycsapda foglyai lesznek.

Ha megtörténik a megporzás a kijutást akadályozó szőrök hamarosan elpusztulnak. A később érő portokok általában ekkor nyílnak fel és pollenszemeik most kerülnek a  tartályban mocorgó állatokra, amelyek a szőrök pusztulása után már akadálytalanul elhagyhatják a virágot és szabadon távozva további egyedek beporzásában vehetnek részt.

Ehhez a megporzási stratégiához kísértetiesen hasonlít a  kontyvirágfélék/ Araceae/  nagyszámú egyivarú virágból álló torzsavirágzatának beporzása. A virágzatot kívülről védő- gyakran színes- buroklevél/spatha/ alul egy tág, hasas teret képez. Közepén egy vastag virágzati tengelyen/spadix/ legalul fejlődnek a tartály mélyén a termékeny/fertilis/ női virágok. Felettük a porzós virágok találhatók, melyeket szendvics szerűen fognak közre a megporzást segítő módosult, specializált, steril női virágok. Bibe ágaik mint vastag lefelé meredező  sörték nem engedik a tartályba hatoló rovarokat visszafordulni. Ezek az erősen módosult, meddő, csökevényes női virágok így mint akadályvirágok működnek a beporzásban.A vastag virágzati tengely/torzsa/ legfelső kiálló része bunkósan vastagodik, gyakran megbarnul és a virágnyílás kezdetétől  illékony amin típusú bűzanyagokat választ ki/illatepidermisz/. Ezzel egy időben a virágzatban ugrásszerűen fokozódik az oxigén felvétel és emelkedik a hőmérséklet.

A virágzathoz érkező rovarok – többnyire döglegyek – a fellevél csúszós belső felszínéről könnyen a tartályba pottyannak, ahonnan az akadályvirágok lefelé meredő bibenyúlványai miatt  nem tudnak kiszabadulni. A csapdába szorult kiutat kereső mocorgó rovarok a testükön hozott pollennel úgy „mellékesen” elvégzik a beporzást. Ezután  nemsokára szinte vezényszóra a porzós virágok pollenjüket szinkron a tartályba szórják, hálából vendégül látva egy pollenlakomára a bennrekedt megporzókat, melyek testére is jut bőven a pollenzuhatagból. Az akadályvirágok is gyorsan elhervadnak, meddő bibeszálaik összeesnek, lekonyulnak, a csapda kinyílik, szabaddá válik az út kifelé. A börtönükből szabadult pollennel jóllakott, és virágporral  gazdagon megrakott sárga testű megporzó állatkák tovább állnak, gyakran hamarosan egy másik kontyvirág csapdájában kötnek ki.

 

A selyemkórók/ Asclepiadaceae/  növénycsaládban a virágtakarótájban a többnyire húsos csésze-, és a sziromlevelek általában erősen visszahajlanak. Kétivarú virágaik reproduktív elemei részben összenőnek egy virágból kiálló ivaroszlopot/ günosztemium/ alkotva. Az ivaroszlop a virág középső felálló vastag tengelye melyet a bibeszál és az oldalára ránőtt sárgásbarna hosszúkás portokok alkotnak. A kiemelkedő ivaroszlop tetején csillagszerűen terül ki a bibe. Leginkább söröskupához hasonló a központi tengelyt övező szintén felfelé álló mellékpárta. Újabb felfogás szerint az öt módosult porzószál nektárt kiválasztó/ un florális nektárium/  egymástól független szabadon álló részei, melyek  kívülről övezik az ivaroszlopot.

A porzók portokjai a bibeszállal, a mellékpártával és egymással is kapcsolódnak Az így kialakult  virágból kinyúló szerkezetet koronának, másképp reproduktív kamrának nevezik. A kamra közepén az ivaroszlop/günosztemium/ felszínén a körben elhelyezkedő nektáriumok közötti  függőleges résekben /ablakokban/ láthatók a bibeszálra ránőtt portokok.

A pollenzsákokban keletkező virágpor szemek összetapadnak és egy ragacsos zsákká un polliniummá állnak össze. Minden egyes portokfél kibocsát egy hosszúkás pollinium csomagot melyekben sok ezer pollenszem tapad össze. A zsákokat felső részükön egy kengyel kapcsolja a függőleges rések /ablakok/ felső részének közepén található összekötő  elemhez, amelynek egy feltűnő sötét színű kiálló sarkantyúja fejlődik. Az összekapcsolódással tehát pollinium párok jönnek létre, amelyek érdekes módon két szomszédos porzó portokfélből származnak. A létrejött képződményt pollináriumnak nevezzük és az orchideák bizonyos csoportjainál figyelhetünk meg még hasonló szaporító képletet, annyi különbséggel, hogy ott a pollínium páros egyetlen porzó két portokfél részéből képződik és a horgas kampó helyett egy ragasztó rész/ viscidium/ található középen.

Az Asclepias virágokat megporzó állatka a nektárium korsókból kortyolgatva kapaszkodva egyensúlyoz, eközben a lába könnyen beleakad a reproduktív kamra réseibe. Miközben lábait kirángatja a csapdából  a horog segítségével  egy egész pollinárium, vagy szerencsétlenebb esetben annak egy letört része/ pl az előre elkészített pollencsomag- pollinium-/ a lábára kerül. Vergődése közben a magával hozott idegen virágpor massza a bibére juthat. A rovar többnyire gyorsan- gyakran másodpercek alatt – kiszabadul, de megvan az esélye annak, hogy újból csapdába esik és  a folyamat újra lejátszódik. A  virágot látogató nagyobb méhek lábain egyszerre akár 8-10  pollinárium és pollinium is található, melyek gyakran egymáshoz kapcsolódva hosszú láncként lógnak az ízelt végtagokon!

A Cypripedium calceolus/ erdei papucskosbor, boldogasszony papucsa, rigópohár/ a legnagyobb virágú és az egyik legmutatósabb hazai orchideánk. Papucs alakú mézajka a megporzást végző rovarokat “munkájuk” elvégzéséig csapdába ejti.

A papucskosborok  virága  egy találékony, ravasz konstrukció. A színes, kiöblösödő  befelé hajló peremű papucs a mézajak/labellum/rész valójában egy dekoratív rovarcsapda.  A méhek és legyek rárepülnek, mert vonzónak találják a színét, mintázatát. A virág nektárt nem termel kizárólag optikai ingerekkel csalogat!

A  papucs leszállópálya  pereme olajcseppek kiválasztása miatt síkos, ezért a látogatók könnyen megcsúsznak  és beleesnek  a papucstartályba. A visszahajló és csúszós peremű bejáraton csak az egészen nagy termetű poszméhek és bányászméhek tudnak kimászni, néha szétszakítva a mézajak felső részét is. A közepes méretű méhek a bejárat visszahajló csúszós peremén már nem tudnak  megkapaszkodni és ezen az úton kijutni a csapdából.  Számukra van egy másik szűkebb kiút a papucs hátsó keskenyedő részén az ivaroszlop  mögött. A mézajak hátsó részén található pigmentáció nélküli szöveteken át -mint egy ablakon – beszűrődő fény  a rovart  segíti a kijárat irányába A papucs alján lévő szőrsoron megkapaszkodva halad annak hátsó, összeszűkülő része felé. A rovar a szabadba, az ivaroszlop két oldalán található keskeny résen át juthat ki, miután elhalad a bibe, majd pedig átfurakodik az egyik porzó portokja előtt, ahol egy ragacsos pollenmassza/ pollinium/ ragad a torára. A papucstartály mindkét oldalán  megtaláljuk a szűk kivezető járatokat, melyekben egy -egy günosztémium tag portok áll őrt A rovar által a virágban eltöltött idő néhány másodperc, vagy akár néhány óra is lehet, de normális esetben kevesebb, mint 10 perc A mézajak mérete, a menekülési útvonal térbeli kiterjedése, és a porzó előtti kivezető nyílás  nagy mértékben behatárolja az itt átjutó megporzó rovar méretét is, ezért a növény megporzói elsősorban közepes méretű, magányosan repülő bányászméhek (Andrena fajok). Az apróbb rovarok túl kicsik ahhoz,hogy kifelé furakodásuk közben hozzáérjenek a porzókhoz és testükre tapadjon egy pollinium csomag. Megporzónak csak azokat a fajokat tekinthetjük, amelyek polliniumot szállítanak testükön. Enélkül csupán „viráglátogatók.”

A felfújt papucs lényegében tartálycsapda, amelybe a nektárt kereső rovarok beleesnek, és csak a bibe meg a két portok valamelyike előtt elhaladva  juthatnak ki onnan. Így biztosítja a növény a rovarmegporzást és a megtermékenyítést.

A néhány ismertebb csapdavirág típus beporzás mechanizmusa jó hatásfokkal működő rendszer és szép példákkal szolgál a növény és állatvilág között létező szoros kölcsönhatásokra is.