A virágos növények szaporodásának alapfeltétele a pollen bibére kerülése. Ennek biztosítására a növényvilágban a virágpor/pollen/ eljuttatásának különböző résztvevői és mechanizmusai fejlődtek ki. A közvetítőket figyelembe véve ismerünk: szélporozta/anemofil-pl fűfélék/; vízbeporzású/hidrofil/; rovarporozta/entomofil/; és egyéb állatokkal porozódó/ zoofil /pl. csiga=malacofil, madár=ornithofil, hangya=mirmekofil stb/ növényeket. 
Számos vízinövény virága, virágzata kiemelkedik a víztükör fölé. Ezekben az esetekben a beporzás közvetítője gyakran a szél, vagy a vizes környezetben élő repülő rovarok /pl szitakötők/, melyeket a hínár vegetációban gyakori vízi boglárkák virágain, vagy a békaszőlő félék/Potamogetonaceae/ víz fölé emelkedő füzérvirágzatain gyakran megfigyelhetünk. A vizes élőhelyek növényeinek egy részénél tehát a megporzás és a termések fejlődése független a víztől. A lehulló termések elterjesztésében azonban a víz itt is fontos szerepet játszik!
A valódi hidrofil virágok beporzásában a víz mint közeg és közvetítő fontos szerepet játszik. Ez a speciális megporzás típus értelemszerűen csak a vizes élőhelyeken, és a vízben élő növények néhány csoportjánál figyelhető meg. Közöttük találunk kedvelt, ismert akváriumi dísznövényeket is, így ez a különleges megporzás akár szemünk előtt is lejátszódhat a szobánkban egy üvegkádban. 
A víz által közvetített beporzásnál a pollen gyakran a víz felszínén sodródva/ Vallisneria, Elodea, Cabomba/, ritkábban a vízfelszín alatt/ Zostera, Ceratophyllum, Najas/ a mélyben kerül a termőtáj bibe részére. A tengeri fűnél/ Zostera/ érdekes módon mindkét lehetőség előfordul. Ez döntően attól függ, hogy e tengerparti, sok helyen invazív növényfaj virágzata a felszínen, vagy a víztükör alatt mélyebben helyezkedik el. Megállapították, hogy ilyen esetekben a felszíni beporzás hatékonyabb.
A valódi vízbeporzású növények virágai általában egyivarúak, a növények zömmel egylakiak, vagyis a különböző ivarú virágok azonos egyeden fejlődnek. Érdekes, hogy a porzós virágok a termősök szintje alatt, mélyebben alakulnak ki. A virágtakaró táj erősen redukált, leegyszerűsödött. A gyakran csupán portokokat tartalmazó porzós virágok virágzatba tömörülnek, míg a felettük található termős virágok többnyire magányosak. A legismertebb eltérés ettől a már említett tengeri fű/ Zostera/, amelynél az egyivarú virágok egy torzsavirágzathoz hasonló egyetlen fellevéllel/spatha/ részben takart virágzatba rendeződnek! A porzós virágok ebben az esetben a virágzat alsó részén csoportosulnak és a termős virágok után jóval később érnek be/ proterogyn virágok/. A saját pollen így az adott virágzatban kifejlődött női virágok megtermékenyítésére alkalmatlan.
A virágzás kezdetén a porzós virágok leválnak a növényről, a felszínre lebegnek és csak a víz színén nyílnak fel a portokok. A hidrofil növények pollenjének nincs külső, sajátos mintázatú, sárga hidrofób sporopollenin tartalmú, ellenálló külső sejtfala. Az un exine réteg teljesen hiányzik. Csupán a belső intine réteg világos, csillogó, ragacsos anyaga határolja a virágpor szemeket, amelyek egymással könnyen összetapadva kisebb-nagyobb aggregátumokat/pollinium/ képeznek, néha egy pollenzsák teljes pollentartalma tapad össze egyetlen hosszúkás pollencsomaggá..
A virágzási periódus kezdetén a Vallisneria/ Elodea fajok női virágai igen hosszú, spirálisan tekergő kocsány pórázaikkal a növényhez rögzítve zárt állapotban úsznak a felszínre, ahol kinyílnak és ekkor a felszínen kóválygó, úszó-lebegő pollencsomókkal megtörténik a megporzás. Feltételezik, hogy a virág kemotaktikus ingerrel „csalogat”. Vallisneriánál megfigyelték, hogy a polliniumok kezdetben lomhán imbolyogva, majd gyorsulva, egyre szűkülő körben mozognak a női virágok körül. Mintha egy örvény vonzásában mozognának, amelynek közepén a női virág áll!
A megporzást követően a három tagú virág azonnal bezárul és a csavart kocsány a víz mélyére visszahúzza a beporzott virágot. Minden további folyamat: a megtermékenyítés, a magképzés és az áltermés kifejlődése és teljes érése a víztükör alatt történik.
A „liftezés” folyamata, nem egy lassú görbülés/ tropizmus/, inkább ide oda tartó kusza intenzív tekeredés, és a helyhez kötött növények viszonylag gyors mozgásai közé sorolható. A mozgás mechanizmusa a sejtmembránok vízvezető képességének változásával függ össze/ un turgormozgás/.
A valódi víz alatti beporzás azoknál a fajoknál működik, amelyek női virágai rövid kocsányúak, esetleg ülők és nem tudnak még rövid időre sem a felszínre emelkedni.
A csökevényes porzós virágok fajoktól függően egészben, ritkábban csak egyes részeik a kiszakadt portokjaik jutnak a vízfelszínre. A Zostera pollensejtje egészen különös, egy irányban megnyúlt fonál alakú/ un conferroid pollen/, amely fonalas gombolyagokká kúszálódik. A trópusi teknőchínár/Thalassia / gömb alakú pollenszemcséi gyöngysorhoz hasonló láncot alkotnak. Más fajoknál a már korábban említett pollen aggregátumok/ pollíniumok/ jelennek meg a portokok felszíni felnyílása után. A pollen tehát nem szóródik szét a viztükör felületén, hanem kisebb nagyobb csoportokat képez vizet köt meg, elnehezül és lassan alámerül, elsüllyed. A lassan lebegve alászálló pollencsoportok közül némelynek sikerül megtapadni a termők hosszan kinyúló bibéin és megtörténhet a víz alatti megporzás és megtermékenyítés.
Az említett példákból is világosan kitűnik, hogy a hidrofil fajok túlnyomó része egyszikű vízinövény. A „őslágyszárú mintanövényeknek” is tekintett tócsagazfélék/ Ceratophyllaceae/ fajai mai elképzelések szerint az egyszikűekhez talán legközelebb álló hínár jellegű kétszikű vízinövények. Az ősi növénycsoport a modern APS rendszerekben alapi helyzetű és átmenetet képez az egyszikűek és a valódi kétszikűek között. A tócsagaz/ más néven borzhínár/ fajok a sarkvidékek kivételével minden kontinensen előfordulnak. Hazánkban az Európában általános mindkét fajuk honos. Az összes ismert Ceratophyllum faj sallangosan szeldelt, örvösen álló levelekkel rendelkezik, gyökereik nincsenek, a meder alján hajtásokkal rögzítik magukat, vagy a vízben lebegnek. Rövid kocsányú apró zöld lepellevéllel burkolt virágaik levélhónaljiak, egyivarúak, a növények egylakiak. A hím virágok sokporzójúak, a termő egyetlen termőlevél összenövéséből keletkezett, és hosszú kinyúló bibét visel.
A virágaik beporzása a víz alatt történik. Virágzáskor a hím virágok portokjai leszakadnak és általában zárt állapotban felúsznak a felszínre, ahol felnyílnak. . A pollenjük közvetlenül ritkán szóródik szét a víz alatt. A felszínen a pollenszemek vizet megkötve alámerülnek, lassan lesüllyedve néhányuk kapcsolatba kerülhet a termős virágok kinyúló bibéjével és a víz mélyén megtörténhet a sikeres megporzás. Az eltérés a korábbi példáktól csupán annyi, hogy itt a pollenszemek nem képeznek összetapadt csoportokat polliniumokat.
A higrofil növények virágzásbiológiája, megporzása másképpen érdekes. Itt nincsenek meseszép csali virágok, rovarcsapda trükkök, vagy bonyolult koevoluciós kölcsönhatások a virág és megporzója között. Azonban a vizi életmódhoz alkalmazkodás elegáns és hatékony megnyilvánulásait minden esetben megcsodálhatjuk.
.