A lándzsás útifű Európában és Ázsiában őshonos, de jelenleg már a világ minden részén elterjedt, kozmopolita faj. Az útifűfélék családjába/Plantaginaceae/ tartozó lágyszárú, évelő növényt általában réteken, mezőkön, legelőkön, utak szélén, néha kertekben is megtalálhatjuk.
Zömök, vastag, függőleges gyöktörzse/ortotropos rizóma/ keskenyebb főgyökérben folytatódik. A gyöktörzs felszínhez közeli rövid szártagú részeiből a tőlevélrózsa és a virágokat viselő tőkocsány ered. A tőlevelek egy része felálló, más része elfekvő is lehet. A tőlevelek hosszúkás lándzsás alakúak, ép szélűek, hegyes csúcsúak 3-5 hosszanti párhuzamosan futó feltűnő érrel.
Az apró fehéres négytagú/tetraciklikus, tetramer/ virágok tömött hengeres vagy gömbös – a tőkocsánynál sokkal rövidebb – füzérben állnak az 5-7 barázdát viselő tőkocsány csúcsán. A virágzás májustól szeptemberig tart, a fűzér virágzatban a virágok nyílása alulról felfelé halad. Az apró virágok murvalevelek tövéből erednek. A barnás csészék párokban összeforrtak, míg a szabad pártacimpák elállók. A porzószálak sokkal hosszabbak a pártánál, így a porzók feltűnően kiállnak a virágzatból. 
A felső állású magházból fejlődő termése: kétmagvú, harántirányban felnyíló, un fedéllel nyíló tok.
A lándzsás útifű a növényvilág egyik legelterjedtebb gyomnövénye. Azonban nem csak gyomnövényként jelentős, hanem gyógynövényként is. Hatályos gyógyszerkönyvünkben levele/Plantaginis lanceolatae folium/ hivatalos drog. A penicillin felfedezése előtt a tuberkolózis elleni szerekben gyakori volt ez a drog más növények keverékével. Manapság a természetgyógyászatban a lándzsás útifüvet elsősorban felső légúti megbetegedéseknél alkalmazzák. Antibakteriális és gyulladáscsökkentő hatása miatt külsőleg bőrsérülésekre, vágott és gennyes sebekre, nehezen gyógyuló fekélyekre és vérzéscsillapításra is használják.
A drog nagy mennyiségben tartalmaz nyálka típusú savanyú poliszacharidokat és iridoid-glikozidokat/aukubin és katalpol/. Kisebb mennyiségben cseranyagok, flavonoidok és kovasav származékok is előfordulnak a drogban. Iridoid hatóanyagai bomlékonyak, fontos a kíméletes és gyors szárítás. A fekete színű drog farmakológiailag hatástalan.
Gyógyászati szempontból a lándzsás útifű mellett még három tőkocsányos (el nem ágazó, levéltelen szárú) évelő útifűfajnak van közel azonos jelentősége. A lándzsás útifű „nagy testvére” a ritkábbem előforduló, kúszó gyöktörzsű magas útifű/ Plantago altissima/. 6-9 bordás, gyakran bókoló tőkocsánya akár az 1 métert is elérheti, levelei is hosszabbak, 5-7 erűek. Levéldrogjának hatóanyag gyógyértéke azonos a keskeny levelű útifűével, érdemes lenne termeszteni nagyobb hozama miatt.
A réti útifű (Plantago média) a lándzsás útifűvel együtt is előfordulhat, gyakori faj. Levelei tojásdadok, elliptikusak hosszuk kb. 10 cm, szélességük 3-5 cm, szőrözöttek, csaknem ülők vagy rövid levélnyéllel rendelkeznek, gyakran az alzaton szétterülnek. A virágban a csészelevelek szabadok, a négytagú fehér párta forrtszirmú.
A nagy útifű (Plantago major) a nitrogénben gazdag élőhelyeket kedveli, nagyon változatos külsejű, több alfajra különítik. Levelei tojásdadok, szélesek, a levélnyél hosszú és szárnyas, a levéllemez nyélre futó. A füzérvirágzat a tőkocsány hosszának legalább a felét foglalja el, a füzérvirágzat az alján szaggatott. A toktermés sok magot tartalmaz.