A mezei zsurló harasztok törzsén belül a zsurlófélék /Equisetaceae/családjába tartozik. Kozmopolita növény az egész Holarktiszban /vagyis Eurázsia mérsékelt égövi részein, Észak Afrikában és Észak-Amerikában/ elterjedt, Ausztráliába pedig behurcolt jövevény. Élőhelyein többnyire kiterjedt állományokat alkotva van jelen.
A mezei zsurló évelő, lágyszárú növény. Áttelelő része a földben kúszó módosult hajtása a rizóma, mely szárcsomókra/nóduszokra/ és szárközökre/internodiumok/ tagolódik. A nóduszokon nagy számban találhatók hajtáseredetű gyökerek és hajtáskezdemények, melyekből a fold feletti hajtások és a földben maradó rizóma oldalágak egyaránt kifejlődhetnek.
A zsurló földben kúszó rizómarendszerének vízszintesen haladó részeiből az elpusztuló hajtásokat pótolva folyamatosan új hajtásokat fejleszt, fokozatosan „vándorol”. Kedvezőtlen, szárazabb klimában ugyanakkor lefelé növekedő pozitív geotropos oldalágaival a talaj mélyebb rétegeibe is lejut, így a talajban több emelet mélységű „többszintes” rizóma rendszere is kialakulhat. Ezzel is összefügg, hogy rendkívüli ökológiai alkalmazkodó képességgel rendelkezik. Előfordulási területén/erdők szélén, réteken, utak mentén/ gyakori, nehezen írtható.
A mezei zsurló a heterofiadikus – azaz alakváltozással fejlő – zsurlók csoportjába tartozik. Klorofill nélküli, fotoszintézisre képtelen halvány barna, rövid életű fertilis/spóraképző/ hajtásaik már kora tavasszal megjelennek. Ezek csúcsain alakulnak ki a pajzs alakú sporofillumokból álló sporofillumfűzérek, rajtuk a spórákat fejlesztő és egy ideig tároló sporangiumokkal.
zsurló fertilis hajtás,zsurló sterilis hajtásA zsurlók spórái zömmel jelentős méretkülönbségeket nem mutató, de kétféle fejlődésmenetet megvalósító un homospórák, felületükön az elterjedést segítő 2 pár karokhoz hasonló cellulóz szalaggal/un elaterák,hapterák/.
A spóraszóródást követően a fertilis hajtás elpusztul, és helyén májusban kifejlődik a nyári meddő/sterilis/ hajtás, mely halványzöld, fotoszintetizál. A főtengelye belül üreges /a központi nagy üreg mellett egy körben kisebb un vallekuláris üregek is találhatók/, erősen bordázott, érdes tapintású, a négyélű oldalágak és az apró levelek örvösen állnak. Az oldalörvök felfelé haladva fokozatosan rövidülnek. Minden egyes szárcsomó körül 8-10 összenőtt apró levélből keletkezett, a szárat gyűrűszerűen körülfogó felül szabad cimpákat viselő levélhüvely/hüvelykürtő/ látható. Az apró levelek alig tartalmaznak kloroplasztiszokat, főként a zöld szár és az oldalágak fotoszintetizálnak.
A zsurlók a többi hazai növénytől egyszerűen megkülönböztethetők, de egymás között gyakran összetévesztik a hasonló termetű rokon fajokat. A gyógynövénygyűjtés szempontjából rendkívül fontos, hogy az értékes drogot adó mezei zsurlót ne keverjük össze a mérgező palusztrin alkaloidot tartalmazó, nedvesebb területeken élő mocsári zsurlóval/Equisetum palustre/. Ez a faj homofiadikus, egyféle kevésbé bordázott zöld szára van, amelynek csúcsán fejlődnek ki nyár végén a sporofillum fűzérek. A szár felülete selymes/nem érdes tapintású!/, a rövidebb oldalágak keresztmetszete ötágú csillagra hasonlít/nem négyélű!/. A főtengely üregrendszere homogénebb, a központi és a vallekuláris üregek közel egyforma nagyságúak.
A mezei zsurló a legrégibb és legáltalánosabban használt gyógynövényeink egyike, gyógyászati hasznosítása az ókorig nyúlik vissza. Az irodalmi források szerint a növényt Claudius Galenus(Kr.u. 130-200) római orvos fedezte fel a gyógyászat számára. Drogja/Equiseti herba-zsurlófű/ a hatályos gyógyszerkönyvünkben hivatalos. Jelentős mennyiségű kovasavat/8-10%/raktároz elsősorban a sejtek falában, ezen kívül flavonoidokat és szaponinokat tartalmaz.
Tradicionális enyhe vizhajtó/diuretikum/ ionveszteség nélküli un akvaretikus hatású, csökkenti a vérplazma húgysav szintjét így köszvényes, reumatikus betegségek esetében is hatásos. Külsőleg nehezen gyógyuló sebek kezelésére is használják. Régen edények súrolására is használták, innen ered a magyar neve.
.
.