A sejtalkotók között gyakran találkozunk a különféle „szómákkal”. Gondoljunk csak a kromoszómára, riboszómára, peroxiszómára, diktioszómára, glioxiszómára, lizoszómára stb. Ezek a sejten belüli ”testecskék” néha csak elektronmikroszkópban tanulmányozhatók, a kromoszóma és parentoszóma kivételével membránokkal határolt elkülönült sejtterek/kompartmentek/, illetve struktúrák meghatározott funkciókkal. Az elaioszóma azonban különös módon nem sejtszervecske.
Meglepően sok ismert növényfaj (p.l. hóvirág: Galantus nivalis, keltikék: Corydalis sp., ibolyák: Viola sp., csillagvirágok: Scilla sp., a vérehulló fecskefű: Chelidonium majus, vagy számos kutyatejféle: Euphorbia sp.) magjain találhatók a külső felszínen a köldök táján kocsonyás, ragadós-szivacsos, magas olaj és fehérjetartalmú képződmények. A fiatal magoknál még üvegszerűen fényes, csillogó nyálkás magfüggelékek a hangyák és ritkábban más rovarok számára értékes tápanyagokat tartalmaznak. Ezeket a magokon fejlődő jellemző kinövéseket magyarul találóan magszemölcsnek, vagy olajtestnek; népiesen hangyakalácsnak, vagy hangyakenyérnek hívjuk, a tudományos neve: elaioszóma, vagy karunkula.
Ez a lipidekben és fehérjékben gazdag magfüggelék jórészt a köldökzsinórból fejlődik, és kialakulásába sokak szerint még a külső maghéj/ teszta/ is besegít/szarkoteszta/.
A mag felszínén megjelenő olaj-, fehérje- ill. szénhidráttartalmú elaioszóma nem játszik szerepet a csíranövény táplálásában, sőt teljes lebomlásáig- főleg olajtartalma és magas ozmótikus értéke miatt – gátolja a magvak csírázását. A hangyák viszont különösen kedvelik – erre utal a népies, találó hangyakenyér vagy a hangyakalács elnevezés is – és a rájuk jellemző szorgalommal rágcsálják, vagy fáradságos ügyeskedéssel cipelik, görgetik az elaioszómás magokat a hangyabolyba, ahol a lárvák fontos tápláléka a mag kocsonyás, olajos függeléke.
Elaioszómás magokat elsősorban tavasszal virágzó és termő növényfajoknál találunk, melyeknél a magvak érése a lombfakadás környékén történik. Amikor a télen kiéhezett hangyakolóniák túlélői az áttelelés után elkezdik nevelni az új nemzedék lárváit a hangyák az elaioszómákat részben saját táplálékigényük fedezésére, másrészt a fejlődő hangyalárvák táplálására használják. Az elaioszómás magvakat a fészkükhöz szállítják majd az „elaioszóma csemege” elfogyasztása után a „szemétdombjukra” cipelik, és mint számukra haszontalan terméket otthagyják. Ez a stratégia lehetővé teszi bizonyos növényfajok számára, hogy a hangyák mozgáskörzetén belül olyan új élőhely területekre kerüljenek, amelyet a hangyák a fészkük környékén „felástak” vagy szemétlerakóként „megtrágyáztak”. A csirázásgátló elaioszóma eltűnése után, ha egyéb feltételek adottak a mag az új élőhelyen csírázásnak indul.
A kölcsönös előnyökre épülő együttélés egyik szép iskolapéldája a hangyák által történő magterjesztés szaknéven myrmecochoria, amely lényegében egy diszperzív mutualizmus.
Ismertek növényfajok, amelyek karunkulás magjait meghatározott hangyafajok/fajcsoportok egyedei szállítják, tehát specifikus kapcsolat van a két partner között. Más esetekben ezt eddig nem sikerült megállapítani, ilyenkor úgy tűnik a hangya válogatás nélkül hordja a bolyba az elaioszómás magokat.
Annak pontos megismerése, hogy kölcsönös egymásra utaltság milyen mélységben determinált még további vizsgálatokat igényel.