A sóskaborbolya a sóskafafélék/Berberidaceae/ családba tartozó 2-3 m-nél magasabbra nem növő, szétterülő ágú lombhullató cserje.
Európa kontinentális éghajlatú vidékein a Kaukázusig megtalálható. Magyarországon középhegységeink egyik jellemző, meszes talajokat kedvelő növénye, a hegyvidékek főként napos, száraz déli lejtőin, cserjésekben, karsztbokorerdőkben gyakran más tövises fajokkal (kökény, galagonya) együtt találkozhatunk vele. Az Alföldön ritkábban fordul elő.
Gyökérzete szerteágazó a drogként használt szagtalan, keserű ízű gyökerek szívósak, belül tömörek világossárga színűek. Ágainak kérge szintén okkersárga, rügyei aprók, a barna rügypikkelyek végei szétállók. Hajtásrendszere hosszú-, és rövid szártagú hajtásokból áll. A hosszúhajtások levelei változatos megjelenésű egy, három néha többágú, levéltövisekké módosulnak.
Az oldalrügyekből a levéltövisek tövében 3-6 lombleveles rövid szártagú és nyílt növekedésű un rövidhajtások fejlődnek, melyek egymáshoz közel eső szárcsomóin a levelek sűrűn egymáshoz közel látszólag kis csoportokban állnak. Levelei 4-7 cm hosszúak, visszás tojásdadok, csúcsuk tompa, válluk nyélre futó, szélük szálkásan fogazott. A zsenge levelek kellemesen savanykás ízűek. Ősszel, különösen a napfényes helyeken élő egyedeken lombhullás előtt élénkpirosra színeződnek
A növény április végén, májusban virágzik. Virágai szintén rövidhajtásokon fejlődnek lecsüngő laza fürt virágzatban. A virágok élénk sárgák, háromtagúak/ un trimer virágok/ és kis méretük dacára a szokásosnál több körből épülnek fel. A virágtakaró táj 6 nagyobb külső és 6 kisebb – módosult porzó eredetű – belső lepellevélre tagolt. A két belső porzókör 3+3 valódi porzóinak töve érintésre a bibe felé hajlik un tigmonasztiás turgor mozgással. Az érintési ingerre előre csapódó portokok felnyílnak és a pollen a bibére, vagy az ingerforrás rovar testére kerül.
A vacok csúcsán hengeres, egy termőlevelű/monomer/ magház található a zöld színű bibe közvetlenül a termőn ül. A termés élénkpiros, kétmagvú ovális bogyó. A magas C-vitamin tartalmú, savanykás, ehető húsos termés egész télen át a bokron marad.
A sóskaborbolya a búza súlyos gombafertőzésének, a feketerozsdának (Puccinia graminis) köztesgazdája, ezért több helyen – főként gabonatáblák környékén – tiltják telepítését. Emiatt azonban nem érdemes kiirtani a növényt, mint azt egykor Svédországban tették, mert a rozsdagomba köztesgazdája nélkül, uredospórával is képes fertőzni a következő évben. A gabonarozsdával fertőzött borbolya leveleinek fonákján áprilisban lombfakadáskor világosbarna, édes illatot árasztó ecidiospórákat termelő ecídiumok jelennek meg. A fertőzött levelek eltorzulnak és aprók maradnak.
A hagyományos természetgyógyászat a borbolya cserje gyökerét/ Berberidis radix/, gyökérkérgét /Berberidis radicis cortex/ és érett kocsány nélküli termését/ Berberidis fructus/ használja főleg máj-, epe- és lépbántalmak, emésztési zavarok, különböző gyulladásos és fertőzéses állapotok, gyomor- és bélfertőzések esetén. Európában és Kínában a homeopata gyógyászatban gyakran alkalmazzák.
A termését is széles körben felhasználják általában csipkebogyóval kombinálva lekvárokban, szörpökben, gyakran a gyümölcsteák egyik fontos összetevője.
Jellemző fő hatóanyagai az izokinolin vázas alkaloidák, a fő komponens a széles spektrumban antibakteriális és fungicid hatású berberin. A termés emellett gyümölcssavakat és jelentős mennyiségű C-vitamint tartalmaz.